Amikor kicsi voltam, gyűjtöttem képeslapokat, bélyegeket, matricákat és szalvétákat. A szalvéták gyűjtésének ötletét nagymama adta, elővarázsolva valahonnan a saját gyermekkorában összeállított kis kollekciót. Lenyűgözve szemléltem a sokrétegű csodákat, melyek mintha nem is papírból, hanem fátyolból lettek volna, puhák és bársonyosak, legfelső rétegüket mesterien megrajzolt minta díszítette: olykor virágok, máskor ismert vagy ismeretlen mesék figurái, néha pedig megnevezhetetlen, izgalmas, színpompás alakzatok. Nehéz is volt attól fogva a hétköznapokon használt szalvétát ezekkel a csodákkal azonos néven emlegetni! Úgy tűnt – s feltehetően így is volt –, a szocialista ipar termékeként sorozatban gyártott fehér papírdarabok, melyek gyenge minőségű anyaguknál fogva még a rendeltetésüket sem töltötték be maradéktalanul (az ember száján vagy az asztalon maradó szaftok és más folyadékok felszívására alig, inkább szétkenésükre voltak csak alkalmasak), egy előző, eltörölni kívánt kor szépségeinek megcsúfolására születtek.

Hamar kiderült, nemcsak nagymama, de anyám is hódolt lánykorában a szalvétagyűjtés szenvedélyének, így csekély számmal induló gyűjteményem egy váratlan ajándéknak köszönhetően újabb értékes és egyedi példányokkal gazdagodott. A szalvéták egy csinos kartondobozkába költöztek, én pedig azon voltam, hogy számukat tovább gyarapítsam. Eleinte ez nehezen ment, tekintve, hogy Sári kuzinnal, mint mindenen, a szalvétákon is osztoznom kellett. A nagymama gyűjteményének megfelezését igencsak sérelmeztem, hiába győzködött minden felnőtt, hogy Sári is ugyanúgy unokája nagymamának, mint én, illik tehát a nagymama birtokában lévő javakból őt is egyenlőképpen részesíteni. Szerencsémre Sári a legtöbb esetben beérte a szalvéták második rétegével, amelyen bár a legfelső rétegnél jóval halványabban, de mégiscsak látszott ugyanaz a minta. Az anyámtól örökölt darabokkal valamivel könnyebb volt a helyzet, lévén, hogy a saját anyám tekintetében, aki Sárinak nem édes-, csupán keresztanyja volt, elvitathatatlan előjogokat élveztem. Miután az igazságosnak feltüntetett osztozkodás megtörtént, nekivághattunk megkörnyékezni osztálytársainkat. Csak a lányokat, persze, hiszen a fiúk egyáltalán nem foglalkoztak olyan dolgokkal, mint szalvétagyűjtés. 

Matricákat vagy helyi boltokból vagy magyarból lehetett beszerezni. A helyieknek elsősorban addig tudtam örülni, amíg meg nem láttam a külföldieket. A szovjet matricákat ugyanis előbb vízbe kellett mártani, majd az így benedvesedett és a vastagabb papírról leválni képes, hártyavékonyságú réteget kellett lehúzni róluk és a megfelelő helyre illeszteni. Mondanom sem kell, a hártyavékonyságú réteg lehúzása és megfelelő helyre illesztése vesződséges feladat volt. Mindjárt az akció első pillanatában előfordult, hogy elszakadt, s a virágnak a szirma, a kis figurának a keze, lába, rosszabb esetben a feje visszamaradt a papíron. Ha pedig a lehúzás hibátlanul sikerült is, a leragasztás sokszor hagyott maga után kívánnivalót: menet közben a vékony hártya begyűrődött, az egyengetés, simítgatás során aztán újra fennállt a sérülés veszélye. 

Érthető módon madarat lehetett velem fogatni, amikor első magyarországi matricámat kézhez kaptam. Következetesen levonónak hívtuk ezeket, megkülönböztetendő a szovjet gyártmányú matricától, és szigorúan elkerülve a Beregszászban gyakran használt, orosz hangzású szót, a vinyettát. A levonókat nem kellett vízbe áztatni, mindössze a szélüknél kellett rajtuk „fogást találni”, hosszú köröm vagy tű segítségével, utána már szépen vált le a mintás, ragacsos papír a különleges bevonatú alsó rétegtől. Az elhelyezés sem okozott általában gondot, volt a levonónak tartása, ami a begyűrődéstől megmentette. Így kapott a gyerekszobám hosszanti falát betöltő unalmas, barna szekrénysor remek mintázatot: Hófehérkével és a hét törpével kezdve, Vukon át, a Ho-ho-ho horgászig szinte minden általam ismert mesealak bekerült a gyűjteménybe.

Külföldről levelet vagy képeslapot kapni két okból is fontos volt. Egyrészt, mert maga a levél vagy képeslap is érdekességszámba ment, másrészt, mert le lehetett róla oldani a bélyeget. A franciaországi és svájci nagybácsiktól kapott bélyegek vezették a listát, de megbecsültem a magyarországi és csehszlovákiai küldeményeket is. A leoldás műveletét nagyapával végeztem: óvatosan meleg vízbe lógattuk a boríték bélyeges csücskét, s amint a ragasztó engedett, tompa végű késsel segítettük a leválást. Előfordult, hogy a ragasztó nem akart engedni, olyankor nagyapa óvatosan körbevágta a bélyeges részt, s a papírral együtt tettük az albumba. Képeslapnál nehezebb volt a helyzet, azt mégsem illett megcsonkítani, így élesebb késsel vagy manikűrollóval kaparásztuk hosszasan, ügyelve, hogy se a lapban, se a kezünkben ne tegyünk kárt – vagy legalábbis ne nagyot. 

Mígnem egyszer kiderült: Beregszászban is árulnak bélyeget, méghozzá egészen komoly és tetszetős példányokat. Apámmal jártunk a Vérke-parti boltba, amelyhez az Arany Páva étteremmel szemközt levezető lépcsőn jutottunk. Néha csak egy-egy darabot, máskor egész sorozatokat szereztünk be, korántsem régi és drága bélyegekből, inkább az akkoriban gyártott, szovjet történelmi alakokat, virágokat, baráti szocialista országok városait ábrázoló példányokból. Időnként az osztályba is bevittem a kicsi albumokat, mert ez esetben is többen voltunk, akik gyűjtöttük, és lehetett csereberélni. A szalvétával és a matricával ellentétben a bélyeg a fiúkat érdekelte, egyiket-másikat egészen lázba hozta, és számomra roppant kedvezőnek tűnő ajánlatokkal éltek. Otthon sokszor be kellett látnom, nem jártam éppen jól a cserével, mert értéktelenebb darabot kaptam értékesebb helyett – de érdekelt is engem a pénzbeli érték, amikor a lényeg maga a csere volt, különösen, ha egy bizonyos fiúval köttetett az ügylet.

A képeslapgyűjtésben megint csak Sárival közösködtünk, lévén, hogy nagymama mindkettőnket megajándékozott egy méretes albummal. A barna fedelű, dombornyomott aranyszínű alakkal díszített albumot nyilvánvalóan fényképek számára gyártották, de emiatt senkinek nem jutott eszébe aggódni – fényképeknek voltak egyszerűbb albumok odahaza. A halványlila kartonlapokba előre belevágták a fényképek sarkainak beillesztéséhez szükséges réseket, mégpedig több méretben. Így is megesett, hogy egy képeslap a legnagyobb és egymástól legtávolabb eső résekbe sem fért be: ekkor egyszerűen kihagytuk egy vagy két sarkát, kissé instabillá téve a rögzítést, ellenben megkönnyítve az albumból való gyors kiemelést, ha épp a képeslap belsejét vagy hátoldalát kívántuk tanulmányozni. 

A hátoldalon egyéb, mint szöveg, nemigen állt: megszólítás, jókívánság, aláírás. Ritkább esetben címzés, ha a lapot boríték nélkül adták fel. Fontossági sorrendben leghátra a szovjet lapokat soroltuk, az album hátuljába. Egyszerű rajzolattal vagy fényképpel díszített lapok voltak, a karácsonyra szólók „Sz nóvim gódom!” (Boldog új évet!) felirattal, fenyőággal, gyertyával, esetleg télapóval. (Soha nem ábrázoltak Jézust, Szent Családot, és nem említették a karácsony szót.) A magyarból kapott lapok valamivel előkelőbb helyre kerültek, ezek közt már akadt érdekesebb, kinyitható, esetleg dombornyomott mintázatú. Az igazi csodát azonban a Manci dédmama testvéreitől kapott francia és svájci lapok jelentették. Manci mama öccse fiatalon költözött Párizsba, ott nősült meg, és született két lánya, a bátyja Bázelben telepedett le és alapított családot.

Nagyon boldogok voltunk, amikor valaki a családban képeslapot kapott, mert az előbb-utóbb úgyis bekerült a mi albumunkba. A legtöbbet Manci mama kapta, nemcsak a születésnapjára vagy karácsonyra, de sokszor minden különösebb ok nélkül is írt az öccse, érdeklődött a hogylétéről, vagy elmesélte, mekkora vihar tombolt a környékükön. (Később gyanakodtunk, talán virágnyelven próbált valamilyen politikai eseményre utalni, de hitelt érdemlő adatot nem találtunk egyetlen esetben sem.) A képeslapokat igazságosan elosztottuk Sárival, mindenki kapott húsvétit, karácsonyit, virágost és tájképet is. Fontos volt, hogy ugyanannyi jusson az ezüst- vagy aranyporral díszítettből, a kövekkel kirakottból, a kinyithatóból, a zenélőből és a térhatásúból. A karácsonyi lapok közül az egyik kedvencem volt, amelyiknek kis korongot illesztettek az oldalába, és annak forgatásával minden nap a megfelelő dátumot mutatta. A tájképek közül legjobban az tetszett, ahol az Eiffel-torony van csillámporral megszórva és öt piros kővel körberakva. Büszkén nyugtáztuk, amikor nekünk is érkezett névre szóló küldemény: Mademoiselle Sára és Mademoiselle Gabriella voltak a címzettek. Az aláírás, mint mindenkinek a családban, nem Józsi volt, nem is Józsi bácsi, hanem Joseph Rétay. A külföldön töltött hosszú évek megtették hatásukat.

Nagyapa bátyja, aki papnak került Kassára, ugyancsak hűséges képeslapküldő volt. Habár az ő küldeményei esztétikai besorolásuk alapján a magyarországiaknál aligha kerültek feljebb, öröm volt látni a kissé gubancos betűket: feladóként František Horváth szerepelt, de aláírásként mindig Feri vagy Feri bátya. Legritkábbnak az amerikai képeslap számított, egyenesen a mi utcánkból kivándorolt Braun Magdától. Nagymamának írt szálkás betűkkel hosszú üdvözlőszöveget és köszöntő formulákat.

Legtovább a képeslapgyűjtő szokásom tartott. Tán még tart ma is: az elvétve postán kapott, kézzel írt lapokat külön dobozokba gyűjtjük a családban. Gyermekeim dobozai el-eltünedeznek a kamaszok szobájában szinte kötelező, a „rend” szóval nem illethető állapotok közepette, ám a magamét becsben tartom, a komód legfelső fiókjában. 

Amikor 2008-ban nagyszüleim végleg búcsút intettek nekünk, és otthonukban hátrahagyott holmijuk sorsáról kellett döntenünk, különleges küldeményre bukkantunk. Ismeretlen kézírás, franciául. Mivel a családban egyedül én bírom ezt a csodálatos, de nehéz nyelvet, megkaptam a képeslapot megfejtésre: ki küldhette, és mi okból. Nem okozott nagy fejtörést: Joseph Rétay idősebb lánya tájékoztatott édesapja elhunytáról, 1991-ben. A hírre, mégoly késve is, illett reagálnunk. Megfogalmaztam hát a megfelelőnek gondolt, udvarias, mégis családi környezetbe illő szöveggel őszinte részvétünket, egyben tudattam Martine nénivel unokatestvérének, azaz nagymamának a halálát. Martine néni az általa sosem látott magyar rokonok felbukkanása s ráadásként az általuk egész tűrhetően használt francia nyelv feletti örömében postafordultával válaszolt, nem csupán képeslappal, de francia különlegességeket rejtő csomaggal. A csomagok azóta is vándorolnak, beregi szőttes vagy diós beigli utazik karácsonykor Normandia felé, cserébe almaborból készült zselé és normandiai útikönyv érkezik. Előbbi hamar elfogy, utóbbi a polcra kerül, és várja, hogy hasznát vegyük valamikor, lehetőleg még Martine néni vendégszeretetét élvezve.