Ha a szemedbe akarok nézni,

tükörbe kell néznem. Régebben

nem voltál ennyire benne

a tekintetemben.

Nem vettelek ennyire észre.

Ennyire tisztán.

Mint mikor felfogunk egy

bonyolult csendet, ismétlődést vagy mintát.

Egy lány mozdulatait figyelem,

a hullámokat, ahogy a sírásrohamok

elkapják és rázzák, mint rossz gyereket,

és meglátom az egészet,

önmagam. Sajnálom.

Mostanában többet elegyedek

szóba idegenekkel. Hiányod

akarom így pótolni, de

nincs benne szándékosság.

Kevesebb beszélgetés lett, tudod,

mióta meghaltál, a Földön.

Szóba elegyedni öreg nénikkel,

bácsikkal, gyerekekkel egyfajta

küldetésemmé lett.

Kapcsolatot teremteni.

Hagyni, hogy ők kapcsolódjanak.

Rád emlékezem így.

Ebben voltál kiemelkedő,

ragyogó őstehetség, apa.

Elintézni másoknak dolgokat

egy telefonnal.

Nem érdekel ez senkit, igaz?

Az ember csak pár másodpercig

képes gondolni a saját halandóságára.

Máséra semeddig.

Nekik mi csak idegenek vagyunk.

House of the rising sun.

Ez volt a kedvenc napod.

Vagyis dalod.

A felkelő napot mennyit fotóztad.

Miért éppen az.

Miért éppen azt.