Ahogy az Erdőfejlesztési Monopólium a videonet-reklámokban ígérte: 

A vasútra csak helyjegyet kellett váltania Vincének, a kalauz még tisztelgett is ellenőrzéskor, és az étkezőkocsiban megkapta az ajándék – kávélevélből készített – antioxidáns-teát. A rétközvári állomáson várt rájuk az önkormányzat különbusza, és minden ülésen egy brosúra a városról. Bár itt most nem vele, sokkal inkább az őt környező erdővel fognak megismerkedni.

Vincének elege lett az adatelemzésből. Amíg paradigmák és képletek programmá szervezésén törte a fejét, élvezte a munkát, de aztán csak ülni és nézni, ahogy a gép számsorozatokat kreál egy ismeretlen felhasználó részére, az már nem volt kielégítő. Legalábbis neki, akiben, lévén, hogy még csak harminc múlt, tehát túl fiatal a kiégéshez, él a vágy a világalakításra, az alkotómunkára. (Pedagógus szüleitől örökölte, akik alapítványi iskolát vezettek, s miután az megbukott, szociális segítők lettek a cigánygettóban.)

Vincéék a Monopólium erdei panziójában kapnak szállást. Az épület messziről északnémet stílusú faszerkezetes épület, közelről látszik, hogy a fekete sávok nem farönkök, hanem a téglafalra festett csíkok. De így is, a leleplezett illúzióval együtt is kellemes hatást kelt. A szobák a tetőtérben vannak, tíz az egyik, tíz a másik oldalon, melyek ajtaját a vendégek részére a recepciós hölgy tárja ki. Egy szőke, karcsú, kék szemű teremtés. Fotómodellnek is elmehetne, ha nemes arányait nem törné meg szögletes tekintete. Nem a koponyája kockaszerű, a kétoldalt a bölcsességfogai feletti duzzanatok teszik sarkossá arcát. „Talán be vannak gyulladva? Hogy szenvedhet szegény a gennyhólyagoktól!” De a hölgy homloka nem árul el fájdalmat. Csak figyelmes kedvességet. Ahogy pedig hajolgat, arról a gidáját nyalogató őzsuta jut Vince eszébe. A hölgy hófehér ingéhez és nadrágjához fekete kocsmároskötény társul. Ez a kirobbanó nőiességhez társuló maszkulin fétis is kellemes képzeteket kelt.

Vince szobájában a billenőablak alatti asztalon frissen szedett gyöngyvirág, mellette egy kancsó víz, egy biblia és egy kormányzati tájékoztató az idei, vagyis 2038-as startup hitelekről.

 

A hallban már újra együtt a vendégsereg, mikor megérkezik az idegenvezető. Egy feltűnően alacsony alak. Parolis, névkitűzős, zöld erdészegyenruhában. Fején árvalányhajas, széles karimájú vadászkalap. 

– Tisztelt honfitársaim! Szeretettel üdvözlöm önöket a mai kirándulásunkon a magam, az Erdőfejlesztő Monopólium és Rétközvár város vezetésének nevében. A százszázalékos állami tulajdonban lévő Monopólium nagy lépés volt afelé, hogy hazánk polgárai a saját kezükbe vegyék országuk irányítását. Hogyan másképp lehetne visszaszorítani a világot uralni akaró, ránk nézve különösen káros ausztrál–japán–brazil–szaudi–izraeli érdekeket. A Monopólium ezerszeresen bizonyította már létjogosultságát: vadásznapok, túratalálkozók rendezése, erdei szállás, infrastruktúra-fejlesztés, növényvédelem, vadállományvédelem, bekapcsolódás az iskolai környezetvédelmi oktatásba, temetőrehabilitáció, országúti fasorok telepítése és gondozása. Senki nem vonhatja kétségbe eredményeinket, ezért hát a nemzet rosszakarói a költségeinkbe kötnek bele. Nos, kedves vendégek, az erdészet, a környezetgazdálkodás nem olcsó mulatság. De okosan végezve nyereséget termel. Anyagi nyereséget is. S ami ennél még fontosabb: tiszta levegővel és tartalmas érzelmi-intellektuális élményekkel ajándékozza meg nemzetünk minden tagját. Ezek átéléséhez azonban jó, ha bizonyos alapismeretekkel rendelkezünk. Kérem, kövessenek!

 

A kora márciusi erdő mélyén néhol még fel-felcsillannak hófoltok. A levegő az olvadástól nedves és hűs. Szinte inni lehet. A sétányon, vagy, ahogy az alacsony fickó nevezte, „ökológiai sétaúton” a zúzalékkő nem engedi, hogy elsüllyedjen a cipő, de a fák között mély, patás állatnyomokat látni. Sok irányjelző nyíl és információs tábla. A Rétközvári-erdő történetéről, nevezetességeiről, az itteni és a szikestavi régi majálisokról. Sok-sok nosztalgikus, vidám kuriózum. Egy varjú rászáll a Tornapálya bejáratát jelző székelykapura, és bámulja az embercsoportot. Károgni nem tud, mert csőrében diót tart. 

 

– Kedves kirándulók – kezdi a kapu alatt az alacsony ember, és maga mögé mutat –, itt kezdtük tíz éve az elhanyagolt, a végső lezüllés állapotába jutott erdőnek a felújítását. Itt, a Tornapályánál. Amely már újkorában is tele volt veszélyes játékokkal, amik aztán elkorhadva, elrozsdásodva kifejezetten életveszélyessé váltak. Csúszda, mely egy gödörbe vezetett, libikóka, melynek hiányzott az ülése, hinta, melynek lánca a duci kisgyermek alatt rögtön elszakadt, forgó, mely nem forgott, viszont rozsdás csavarok álltak ki belőle, és már csak egy lábon álló mászókák. Mind ment a hulladéktelepre! Helyettük építettünk sok-sok környezetbarát homokozót. Helyi nyersanyag felhasználásával. Meg kötél-lengőhidakat, melyek szomszédos fatörzseket kötnek össze. Meg egy spirál csőcsúszdát. Ez esőben is használható. És egy harminc méter hosszú, öt méter magas, tányérhintás drótkötélpályát. Látniuk kéne, hogy kacagnak és visítanak a kis lurkók, amint elsuhannak a rémült szülők előtt. És még nincs vége a fejlesztésnek! A Tornapályát hamarosan átkereszteljük Kiképzőligetnek, és a Honvédség kezelésébe adjuk át. Ők tudják igazán, milyen speciális eszközök és gyakorlatok szolgálják legjobban a haza védelmére kötelezett állampolgárokat. Vagyis mindannyiunkat. 

 

Az alacsony idegenvezető a Szánkódombra vezető külső futóösvényen állítja meg újra a csapatát.

– Kedves kirándulók, nézzenek körbe! Mit látnak?

Az emberek topognak, sustorognak, végre egy idősebb hölgy jelentkezik.

– A tavaszt. Mintha már vastagodnának a gallyak. Talán rügyek készülnek…

– Milyen éles megfigyelő! S mi mást még?

– A madáretetőket.

– Bizony, sokat kitettünk. Az Rétközvári-erdő színes madárvilága mára már egyedülálló Európában. 

– A szemétkonténert.

– Az is hasznos dolog. De amellett, amit látnak, még fontosabb, amit nem láthatnak. Mert pár éve itt még mindenfelé az invazív fajjá vált, tájidegen kanadai vöröstölgy takarta el a kilátást. A szűk anyagi érdekek vezérelte természetkárosításra aligha találunk ennél eklatánsabb példát. Lelketlen, szálegyenes dorongok! Az ötvenes években kezdték ültetni őket, s ha ’89-ben nem jön a megváltó szabadság, most gyufaországban élnénk. De mi a közmunkásokkal kivágattuk mindet, és a homok aranyát, az akácot telepítettük ide. Ez a rész itt már tízéves, lassan vágásérett. És gyönyörű. És kiváló legelő a méheknek. Mivel pedig az akácnál jobb tüzelőfa nincs, a panziót is ezzel fűtjük. Persze, fatolvaj is van bőven. Ezzel elődeink nem foglalkoztak, mi azonban az egész erdőt bekameráztuk. Ott, azon a vadászlesen is van egy. Nemcsak a tolvajok, hanem az erdőtűz ellen is jó, és ha eltévedne egy gyermek, biztosan hamar megtalálnánk. Integessünk a kamerának!

 

Ahogy a Szánkódombot a Szikestó felé elhagyják, az apró emberke ismét megálljt int csapatának. A földre mutat.

– Kérem, jöjjenek közelebb, és vegyék szemügyre ezt a végtelenül természetes képződményt! Az, aminek látszik. Ürülék. Henger alakú, és a vége hegyes. Ami húsevőre utal. Egy idegen vadász úgy vélte, farkastól származik. Ennek rögtön híre ment a városban, és jött is néhány lakossági bejelentés állítólagos farkasészlelésről, mert Rétközvár mindig vonzódott a farkashoz. És félt is tőle. Hiába, hogy az utolsó farkast 1873-ban kinyuvasztották, a város lakói rendre felkapják ezt a témát. Megnyugtatásuk végett az Erdőfejlesztési Monopólium keretében működő Nemzeti Vadellenőrző Szolgálat mintát vett száz ürülékmaradványból. Csupán nyolcban találtak farkastól származó DNS-t. Kijelenthetjük tehát, hogy a Rétközvári-erdőben nincsenek farkasok. Akkor viszont mi hagyta ezt maga után? Egy sakál. A sakál kinézetre, életmódra hasonlít a farkashoz. A nép errefelé ráadásul nádi farkasnak hívja. De mégsem farkas, kisebb annál. Az, hogy egy-egy farkast látnak a sétálók a Rétközvári-erdőben ráadásul, azért hihetetlen, mert a farkas, a közhittel ellentétben, egyáltalán nem magányos állat, mindig falkában jár. Farkasfalkával azonban még senki nem találkozott. Az aranysakál őshonos mifelénk, és igen hasznos jószág, eltünteti a dögöket. Emberre nem támad, nem kell hát félni az Rétközvári-erdőben túrázóknak. És most nézzünk egy másik ürüléket, azt ott, a bokor alatt. Jól láthatóan tojás alakú gombócok. Növényevők esetében egyébként „hulladéknak” nevezzük a bélsár maradványát. Ez itt hasonlít a szarvas és az őz ürülékéhez, de azok kisebb gombócokból állnak. Ez bizony jávorszarvastól származik. Sokan elcsodálkoznak ezen, mivel a jávorszarvast a hideg égövi térségekkel társítják: Finnország, Szibéria, Alaszka, Kanada. Pedig a jávorszarvas Magyarországon őshonos állat volt. Szlovákiában még most is az. És, mivel ő igazán magányosan kóborló állat, át-átruccan hazánkba. Nem tudja persze, hogy átlépi a trianoni határt. Az ő agyában, őseitől kapott génjei szerint, még egységes térként él a Kárpát-medence. Ami az is volt ezer évig.

 

A csoport egy sátortetős, omladozó vakolatú, kertes házacskánál áll meg. A tornác előtt elvadult virágágyás, kerekes kút, nyári konyha, kocsiszín. Vince orrában penészszag keveredik az erdőillatba.

– Kedves látogatók, minden erdőnek van felügyelője, gondozója. A rétközvári erdésztechnikus ma autóval érkezik a munkahelyére, de régebben az erdőben is lakott. Kerülőnek hívták. És a környéken az erdőcsősz elnevezés is ismert. Ez a kis erdészház 1880-ban épült. Akkor tagosították a Rétközvár környéki birtokokat, s így az erdőben egy nagyobb birtoktest alakult ki: az Ungváry grófé. Gondos gazda volt a gróf, akárcsak az intézője és az erdésze. ’45-ben elrabolták az erdőt a tulajdonosától. Az erdészházban ezután iskolások táboroztak, munkahelyi kollektívák rendeztek találkozókat. Amíg el nem terjedt a hír, hogy kísértetek járnak errefelé, akik hajnalban rátelepszenek az alvó mellkasára. Hogy elejét vegyük a további híreszteléseknek, lezártuk a házikót. Így viszont sajnos egyre romosabb.

– Vizsgálták a házat? – kérdi egy idős úr.

– Statikai szempontból? Hogy meddig bírja?

– Kísértet szempontjából. 

– Nem vizsgáltuk, mivel kísértetek nincsenek, és a semmit nem lehet vizsgálni.

Nagy nevetéssel díjazzák az idegenvezető talpraesett válaszát.

– Az épület körül az erdei fafajtáktól különböző, alul szétterülő fákat látunk. Ez az ősi Batul alma. Az első példányait még Álmos és Árpád népe hozta magával a Kárpát-medencébe a második honfoglalás idején. Végleges formáját Erdélyben, a Maros mentén kapta meg. Kiváló az íze, és jól tartósítható. Sajnos az EU a szűklátókörűsége és a pénzügyi csoportoktól való függősége miatt nem engedi, hogy új Batul-ültetvényeket hozzunk létre. Pedig igazi bioalma, minden betegséggel szemben ellenálló. Ha októberben visszajönnek, megkóstolhatják a termését. 

 

Egy erdei útelágazásnál az idegenvezető előveszi mobiltelefonját:

– Hallgassuk meg ezt a gyönyörű népballadát egy Szatmárból való népi énekes előadásában. Címe: Túl a Tiszán.

„Túl a Tiszán egy hársfának lombjába’ / Juhászlegény furulyálgat magába’…” És a legvégén:

„Fekete gyász, hófehér a zsebkendőm, / Juhászlegény volt az első szeretőm.”

A kicsinyke ember megtörli szemét, és így tesznek mások is.

– Nehéz megszólalni… A népi lélek ereje… Ez a reményünk, a biztosítékunk, hogy a globalizáció nem fog elsöpörni minket. És hogy miért hallgattuk meg éppen ezt? Mert itt, a hátam mögött található az a hársfa, ahol a juhászlegény és a bárókisasszony találkozgatott. Ők már nem élnek, de ez a lombos tünemény még évszázadokig fogja hirdetni szerelmüket, s azt a harmóniát, amely a magyar múltban a társadalmi osztályok egymáshoz való viszonyát jellemezte. Minden évben kihajt a fa alatt két kankalin. Egy piros és egy fehér. Egymásba fonódnak. Őszre elszáradnak, de tavasszal ismét előbújnak.

 

A következő állomás egy kis tavacska. A közepén még vékony jég csillog.

– Ősi megyeszékhelyünk, Rétközvár történelmében van néhány traumatikus élmény. Jöttek dúlni besenyők, tatárok, törökök, ’19-ben románok, de a Vörös Hadsereg ’44 októberi pusztítása és kegyetlenkedése párját ritkító volt. Meggyalázott asszonyok, málenkij robotra elhurcolt férfiak, kifosztott raktárak és Rétközvár lebombázott óvárosa maradt utánuk. El lehet képzelni, hány légiaknát dobtak a városra, ha csak a célt tévesztett gyilkos eszközök is háromszáz bombatölcsért hagytak maguk után az erdőben. Ez az egyik. És milyen csodája a természetnek, hogy még a rombolásból is eszközt csinál az élethez, mert a becsapódás tölcsérei, megtelvén csapadékvízzel, kiválóan alkalmasak kétéltűek és hüllők otthonául, s így gazdagszik az erdő ökoszisztémája. Fontos még megemlítenem, hogy a nemzet érdekét és szövetségi kötelezettségét szem előtt tartva, a vörös veszedelem ellen a várost védő hős magyar légvédelmi tüzéreknek idén állítottunk szobrot. Ha megtekintik Rétközvár belvárosát, közvetlenül a Pigalle kávézó előtt megtalálhatják az emlékművet.

 

Az útkereszteződéstől a szállás felé haladva, egy fából faragott, széles talpon álló fogadalmi keresztet találnak. Az idegenvezető elbeszéli a történetét:

– Egy mészkő pestiskereszt volt a helyén, annak emlékére, hogy, örök riválisával, Várkonnyal ellentétben, Rétközvár túlélte az 1521-es nagy járványt. Azt a keresztet a törökök kidöntötték. Ez a mostani mindössze harmincéves, amikor újból lehetett út menti kereszteket állítani, a rétközvári kegyes hívek adakozásából készíttette a Bartusek család, Szent Februárius tiszteletére. Ő volt az, aki már a Kazár Kaganátusban megtérítette a pogány magyarokat, akik addig sötét pogány praktikákat gyakoroltak. Például megették a legszentebb létező, a magyar totemállat, a barnamedve húsát. Bartusek Artúr, aki mint a hazai vízérkutatás úttörője szerzett megérdemelt hírnevet, táratta fel azt a barlangot, amely sétánk befejező állomása lesz.

 

A barlangbejárat kikarózott lövészárokként néz rájuk. Vince a fokozatosan kiemelkedő falán lógó kis láncokra helyezett mécseseket lát. A gödör mélyén pedig fehér téglalapokat, melyek azt a képtelen képzetet keltik benne, hogy az alja ki van csempézve. 

– Csizmásbarlang a neve, mivel a két világháború között, az akkor a benesi Csehszlovákiához tartozó Kárpátaljáról becsempészett gumicsizmákat ide dugták el a feketézők. A pénzügyőrség és a határőrség végül felszámolta a bűnszövetkezetet, de a világháború alatt ismét szükség lett a barlangra. Itt rejtették el a szomszédjai, Moltinszky püspök erkölcsi támogatásával, a nyilasok elől Márton Flórist, a városi színház híres bonvivánját. Erről tudtak Rétközvár közigazgatási, rendőri és csendőri vezetői is, mégsem hurcolták el a művészt. Igazán megérdemelnék mindannyian, hogy megkapják a Világ Igaza címet. Már tettünk is lépéseket ebben az ügyben.

 

Az idegenvezető alacsony termete most, a panzió éttermében lesz igazán szembetűnő. Hogy a hátul ülők is lássák, a férfinak fel kell állnia egy székre. Ez nehezen megy, a recepciós hölgy segít neki. S ahogy kihúzza magát az apró ember, nem magasabb, mint egy nyújtózó macska.

– Drága vendégeink, a helyszínhez illően erdei termékekből készítettük önök számára a vacsorát. Medvehagymás, kakukkfüves gombaragut. A vargányát nem vizsgáltattuk meg szakértővel, ugyanis a Rétközvári-erdő híres arról, hogy nincsenek benne mérges gombák. Fejenként kétkilónyit bárki szedhet magának, és nyugodtan elfogyaszthatja szerettei körében. Inni pedig… Maga mi a fenét csinál?! – kiált az idegenvezető egy szakállas úr felé, aki ijedten fejezi be a matatást az asztalon.

– Én csak… Cigarettát… Nem akarok rágyújtani, csak… megtömöm a…

– Mi az a doboz!?

– Ez a tömőkészülék.

– Nem úgy kell csinálni! Dohányt szórnak a cigarettapapírba, és aztán olyan tekerőssel megsodorják.

– Lehet úgy is! De én inkább így… A kész hüvelybe töltöm a dohány. Csak egy tolás a készülékkel.

– Amíg én itt vagyok, amíg én élek, maga nem fogja azt a rohadt dobozt csapkodni! Értve vagyok?! Na, azért! Hölgyeim és uraim, a gomba mellé viricspálinkát kínálunk önöknek. A virics a fák, különösen a nyírfa csapolásakor keletkező nektár. Lehet natúr és sűrített-erjesztett formában is fogyasztani. Jövőre tervezzük, hogy, őseink nyomán, kumiszpálinkát is készítünk. Egyelőre tehéntejből.

 

Vince elnyújtózva emészt a manzárdszobában. Csuklik egyet-egyet, s ilyenkor még intenzívebben érzi a vargánya és a viricspálinka ízét. Ami hús nélküli húsíz. Mély, édes, sós és csiklandozó. Igazi költészet. Illene hozzá egy jó gólösszefoglaló vagy egy lassú blues meg egy szivar, de füstölnivalót nem hozott magával (igazi kocadohányos), a plazmatévével pedig nincs kedve kísérletezni, rendszerint az ennek a vége, hogy a távirányítót a sarokba vágja. A képernyő helyett hát inkább a plafonon lógó csillárt bámulja. Monumentális búra halpikkely-utánzatokból. Külön-külön csillog mindegyik, ami nyilván a búra himbálózásának eredménye, bár Vince semmilyen szellőt, huzatot nem érzékel. Kinn késő este van már. Egy kutya hosszan vonyít. Vagy sakál. Vagy farkas. Kopognak. Kiált, hogy szabad, mire belép a recepciós hölgy. A fiatal férfi zavartan hajtja magára az ágytakaró szélét, de a nő visszarántja azt. Majd ledobja a ruháit. Olyan gyönyörűséges mellei vannak, hogy Vince szeretne közéjük szorulni. „A feneke is csodás lehet!” – gondolja, mire a nő, aki ezek szerint tud olvasni a gondolataiból, felé fordítja a fenekét.

– Hogy tetszik, kispajtás?

– Csodálatos.

– Kóstold meg!

Vince csókot lehel a nemes testrészre.

– Pulya vagy? Azt mondtam: kóstold meg! Ahogy egy férfi szokta a nőt.

Vince most hosszasan nyomja a száját a combra, s közben a nyelvét is használva csókol.

– Kóstold! Harapj bele!

És ekkor Vincében ördögi vágy fogan meg. Fellobbanó szemmel vetné magát a nőre, de az hajánál fogva visszarántja, és az ágyra nyomja. Arca pedig rettenetes metamorfózison megy át. Haja csimbókossá válik, duzzadt szemfogai agyarrá nőnek, melyekkel mindkét oldalt feltépi áldozata nyakát. Vince nyöszörögne a fájdalomtól, de nem tud, mert a fenevad feltépi a torkát is. Mindent elborít a sötét vér. Kivéve a lámpabúra halpikkelyeit. A búra most forog. Aztán lassul és megáll. Ekkor felébred Vince.

Az ágyneműt csapkodja, a pizsamáját húzogatja. Sehol nincs vér. A nyaka is ép. Tehát álom volt. Ez megkönnyebbülés. Mégis marad a félelem. A helytől, ahol ilyen álmok szállhatják meg az embert. Ismét kopognak. Választ sem várva lép be a recepciós hölgy. Agyarai már most kiállnak, körmei hosszú, fekete karommá nőnek. Ráveti magát Vincére, aki az arca elé kapja a kezét. De ezzel csak annyit ér el, hogy a szörny nem a fejét, hanem a hasát, gyomrát kezdi szaggatni. A fájdalomtól fölakadó szemmel bámul a halpikkelyes lámpabúrába, mely részvétlenül forog tengelye körül. Aztán megunja azt a mozgást. Megáll. Vince pedig ismét felébred. Az ágyneműje gyűrött ugyan, de most is tiszta a környezete. Tehát ez is álom volt. Vagy csak kínjában azt álmodja, hogy felébredt, s így már nincs kiszolgáltatva a perszónának? És ekkor megint kopognak.