Mit üzen a télközép? Néma, nem mondhat 

semmit sem. Ülsz a kocsma ködében, pár 

ember hallgat itt, üldögélnek csendesen. 

Nemrég a partot jártad, a hideg homokot, 

süllyedt s csikorgott, most borod iszod, és 

hallgatsz te is a csendben. Kint füst teríti 

be a fákat, s köd a víz felett, valaki rendel, 

valaki csak felnevet. A kocsma ködében 

elivott arcok, ölbe ejtett kezük megremeg, 

kérnek újra, s ha teli a pohár, kezük darabig 

nem remeg. Kint köd ül, bent az emberek. 

Mondhatnád nekik (miért nem mondod?), 

ez a nap is élet, lesz még ünnep, ha felszáll 

róluk a harag, s kiköpik a rossz pénz dühét, 

hogy látod régi bátor arcukat, mit még nem 

roncsolt a késidő, szemük fényét, mire nem 

borult felhő, mondhatnál pár szót a tél s a fák 

szomorú titkáról, a rájuk váró nőkről, kihűlt 

vacsorákról, a távol futó utakról, hol sose jártak, 

de a nap alig mozdul, s a torony órája is késve 

kondul, iszod csöndben a borod, nyeled az ősi 

bánatot, majd vissza a néma partra, hol köd 

vonaglik meztelen, hallgat, némaságát ellesed.