Tanáraink nem tudtak leosztályozni minket,

mert folyamatosan elkéstünk, és a legtöbb órán

a padra borulva feküdtünk, de aztán az utolsó

pillanatban kicsaptuk az asztalra az igazolást, 

kijátszottunk az ingujjunkból egy szakvéleményt, 

és ellenőrzőink lassan megteltek pecsétekkel.

Az osztályfőnökünk egy álló évig veszekedett

velünk, mígnem egy kiránduláson beavattuk,

elsírta magát, és a szövetségesünk lett. És voltak,

akik nem foglalkoztak ilyen ügyekkel, mert 

magányosan ittak, vagy jobb dolguk volt ennél.

Mások azt mondták, „én nem tudom, mi van 

ezekkel a mai gyerekekkel”, és

„mi is felnőttünk pszichiáterek nélkül”.

Volt, aki egy antikváriumból halászott pár száz

forintos verseskönyvet adott a kezünkbe néhány

bátorító szóval, miután kijöttünk a kórházból,

és attól kezdve, hogy eljöttünk otthonról,

minden albérlet könyvespolcára kitettük.

Tudtunk róla, hogy a tanáriban rólunk beszélnek.

Voltak, akik ballagás után a barátaink lettek,

és beengedtek minket a konyhájukba,

hagyták, hogy megismerjük a férjüket

vállalva a kockázatát a bonyodalomnak,

amely kiszámíthatóan be is következett.