Bella Smith vagyok, negyvenkét éves, egyedülálló, komor tekintetű, csontos arcú, jellegtelen ruhákba öltözködő, kórosan vékony, yorkshire-i nő. A szomszédom szerint a fásultságot sugárzó külsőm ellenére valószínűleg érzékenység és kedvesség lakik bennem, de ezt nagyon nehéz lenne bizonyítani, mert pillanatok alatt ellenszenvet tudok ébreszteni bárkiben. A szomszédom egy idős öregúr, aki híres pszichológus volt, és sokféle kitüntetést kapott a munkájáért, ezért megbízom a véleményében. A kérdezési mániámon kellene először úrrá lennem szerinte, és ha ez sikerülne, biztosan találnék barátokat. Később akadna lehetőségem arra, hogy társaságba járjak, megismerkedjek valakivel, és legyen végre egy tartós párkapcsolatom. Ha meg akarok tudni valakiről valamit, akkor ne zúdítsak rá néhány másodperc alatt öt-hat kérdést anélkül, hogy időt adnék neki a válaszadásra, mert kellemetlenül fogja érezni magát, tanácsolta egyszer a lépcsőházban az ajtaja előtt állva. Mit tegyek, ha ilyen gyorsan és ilyen sok kérdés jut eszembe, tudakoltam. Talán állandó információéhségben szenvedek? Lehet ezt egyfajta tudásvágynak tekinteni, vagy inkább pszichés probléma? Találkozott hasonló esetekkel a munkája során? Hogyan lehet ezt meggyógyítani? A szomszédom rám mosolygott, majd bement a lakásába, és egy papírral a kezében jött vissza. Ideadta, azután ismét bement, és becsukta az ajtaját. Hallottam, ahogy a kulcs kétszer fordul meg a zárban. Az elsőnél elkeseredtem, a másodiknál teljesen kétségbe estem. Másodpercekig mozdulni sem tudtam. A lapon ez állt: „A munkám során ezerféle emberrel találkoztam már. Ha szeretne változtatni, kezdje el egyedül, és néhány hét múlva keressen fel.” Mikor?, szakadt ki belőlem türelmetlenül a kérdés, de a bezárt ajtó előtt állva megértettem, hogy most nem kaphatok választ. 

Hazafelé tartva elkezdtem hinni abban, hogy megváltozhatok. A lakásomba belépve elhatároztam, hogy abbahagyom a vég nélküli kérdezést, de azonnal foglalkoztatni kezdett, hogy vajon mi lesz utána. Nem fogom idegenül érezni magam a világban? Nem fogok megijedni? Nem fogok meghalni? Záporoztak a kérdések a fejemben, de nem akartam foglalkozni velük. Leültem ide a kanapéra, és vártam. Vártam, hogy abbamaradjanak, vártam a csöndet, és még mindig várom, de még mindig nem jött el, és még mindig kitartó vagyok, bár a bennem lévő feszültség lassan elviselhetetlen. Valamit el kell mondanom. Tizennégy éves koromban meghalt az apám. Újságíró volt, és úgy emlékszem rá, mint aki arra a legbüszkébb, hogy bárkitől bármit meg mer kérdezni. Régóta tudom, abból született a kérdezési mániám, hogy ő elmondhatatlanul hiányzik. Évről évre mindig jobban. Nem tudtam tenni ellene semmit, és nem is akartam. Minden kérdésem az apám bátorságát, erejét és magabiztosságát juttatja eszembe. Úgy gondolok magamra kérdezés közben, mint aki az ő méltó utódja. 

Kezdem megutálni a kanapét, mert nem segít. Hiába ülök rajta, nem ad nyugalmat. A lakás szokatlanul kicsinek tűnik, és egyáltalán nem tetszik most. A szekrények fenyegetően magasodnak fölém, és olyan érzésem van, mintha a lámpák, a függönyök és a képek a falakon rólam sugdolóznának. Mit mondanak? Biztosan gúnyolódnak rajtam. Biztosan nem hisznek abban, hogy megváltozhatok. Hamarosan tényleg be fogom fejezni a kérdezést, megígérem. Legyen velem őszinte, mert más nincs most itt, és valakitől meg kell kérdeznem. Képesnek tart rá? Csak tudni szeretném, mit gondol. Bátorít vagy lebeszél róla, mert hiábavaló próbálkozásnak tartja? Meg lehet küzdeni egy ilyen nagy nehézséggel? Ha abbahagyom a kérdezést, akkor mi lesz az apámmal? Elfelejtem? Számomra meg fog halni? Remegek. Fogja be a fülét. Nem bírom tovább. Mindjárt sikítok.