Borsodi L. László: Te fordítsd el. Erdélyi Híradó Kiadó, Kolozsvár, 2024.
Egy olyan utazás és keresés folyamatában lenni benne, amelyhez térkép nem jár, nincsenek jelzések az ösvényeken, és a használati útmutatóhoz is fordító szükséges. Lehetséges-e így a tájékozódás? Mi a tétje a keresésnek, ha nem látszik előre a megtalálás ígéretének édes beteljesedése? Mit vagy kit keresünk? Keressük önmagunkat egy portréban, amelyet nem mi festettünk. Keressük az alkotó kéz ecsetvonásait, és hozzáértő műkedvelőkként megállapítjuk, hogy eredeti kép. Keressük az eredeti alkotót. Belső utazás és keresés Borsodi L. László Te fordítsd el című kötete, amelyben egy kortárs zsoltáros hangja visszhangzik a lapok közül. Ez a hang szüntelenül szól, kiált, kér, imádkozik, perel, vár és kérdez, kérdései pedig az emberi lét és az ahhoz szorosan kapcsolódó Isten képe köré szerveződnek.
Borsodi L. László legújabb kötete egy olyan trilógia részeként is értelmezhető, amely előző társaival, a Szétszórt némaság (2018) és az Estére megöregszel (2021) kötetekkel együtt teremt meg egy sajátos poétikai világot, ahol a múlt, a vallás és a hit, a profán és a szent egyaránt formát nyer. Bár a Te fordítsd el könnyedén kapcsolódik és lép párbeszédbe az előző kötetekkel, mégis érdemes önmagában szót ejteni róla, hiszen a versek olyan gazdag és sokrétű élettapasztalatról árulkodnak, amely fényében a vékony könyv is súlyossá válhat.
A kötet több szinten is kapcsolatokat teremt saját művészi ökoszisztémáján belül, amelyeket fokozatosan fedezhet fel a versek között tájékozódó olvasó. A borítón is megjelenő, Ráduly Margit által illusztrált kéz az elfordítás cselekvésének mozzanatát ábrázolhatja. A kéz viszont nem tartozik egy testhez, mint ahogyan a címben lévő „Te” sem tartozik még egy személyhez. Ugyanakkor a megteremtődő dinamikával játszik a cím tipográfiája is, a fordítsd szó valóban megdőlve jelenik meg a borítón. A cím olyan kérdéseket vethet fel olvasójában, mint a „Ki fordítsa el?”, „Mit fordítson el?”, viszont a hiányosnak tűnő cím egyben meghívás is az üres részeket kitölteni vágyó keresők számára. A „Te” helyére az olvasó könnyed asszociációk révén kapcsolhat be akár egy nevet, akár önmagát is mint a kötet által megszólított személyt. Viszonylag kevés lapozás után találkozhatunk szembe a kötet címével a Szerda, csütörtök, telik című vers utolsó sorában: „Te fordítsd el arcodat, már az is elég, ha rólam megfeledkezel.” Ezáltal nem csupán kontextust nyer a kötetcím, de új értelmezési lehetőségek is születnek. Ám nem egy egyedi, egyszeri gesztusról van szó, ugyanis számos versnél újra feltűnik a címbeli szószerkezet, leggyakrabban a versek zárósoraiban. Nem csupán költői játékról beszélhetünk, hanem tudatos szerkesztési kísérletre enged következtetni a visszatérő cím, amely már a kötet borítóján is megteremtődő dinamikát viszi bele a versek struktúrájába, egy körkörös mozgást teremtve meg ezáltal. Gondolati síkon egyaránt működik ez a mozgás, viszont nem annyira lezárt körről van itt szó, mint inkább egy olyan spirál pörgéséről, amely a vers végére nem a kiindulóponthoz ér vissza — az ismétlődő szószerkezet révén –, hanem annál már mélyebbre ásva, forog tovább. Egy-egy vers végére tehát újraértelmeződnek a cím által felvetődő olvasói elvárások.
Borsodi L. László kötetének nem csupán mikroszerkezetét tekintve érhető tetten egy ilyen körkörösség, hanem makroszinten is hasonlóképpen végbemegy, hiszen az Egy ikonra című vers nem csupán mint nyitó-, hanem – némi változással – mint záró vers is szolgálni fog a kötetben, Egy ikon hátára címmel. A kötet bravúros szerkezete viszont nem merül ki ennyiben, egy puszta átlapozás során is szembetűnhetnek azok a versek, amelyek eltérően a zsoltárparafrázisoktól, dőlt betűkkel íródtak. A tudatos szerkesztés ebben a döntésben is szerepet játszik, az elfordítás gesztusa a vers tipográfiájában is megmutatkozik. A kötet közepén helyet kapó Kiben a csíksomlyói szűzanyához könyörög című vers pedig az egyedüli, amely nem szabadvers formájában íródott, hanem egyenlő, négysoros szakaszokra osztott alkotás, amely kizökkenti az olvasót a megszokott ritmusból, amelyet az eddigi versek néhol már hosszan folyó gondolatai szabtak meg.
Bár Borsodi L. László Te fordítsd el című kötete puszta szerkezetében is láhatóan sokat nyújthat olvasója számára, ami igazán az alkotás erősségét képezi, az nem más, mint a sajátos költői hang, az egyszerű nyelv, amely az emberi lét legkomplexebb tapasztalatait igyekszik megragadni, azt a folyamatot, amely minden egyén életében egyedi utat váj magának: a hitét és istenét kereső ember képe fog visszatükröződni a versekből.
A kötet legelején Balassi Bálinttól, Sajó Lászlótól és Lövétei Lázár Lászlótól mottókként idézett verssorok már a versek hangulatát és témáját is megalapozzák. A kezdő idézetek, valamint az egyes versek címei alatt megjelenő idézetek Pilinszkytől vagy Adytól, a vallásos, istenes versek magyar poétikai hagyományához is kapcsolják a kötetet.
Mindenekelőtt Borsodi L. László verseiben a zsoltáros énekei, imádságai tükröződnek vissza. A Te fordítsd el beszélője a zsoltáríró őszinte fohászával szól és kiált. Minden vers egy párbeszéd része. Dimenziók közti beszélgetések ezek, amelyek túlnyúlnak az emberi perspektívák véglegességén. A radikális másikkal való találkozás, kapcsolat ambivalenciáját ragadják meg a verssorok: az Isten felé irányuló gyarló ember dacos bűnbánata. A kapcsolat ambivalenciája pedig feloldhatatlannak látszó paradoxonokat szül, amelyek majd egy-egy vers hangulatát is megteremtik. A Cserben hagyva című versben a beszélő a halállal, az emberi lét végességével néz szembe, az utolsó sorban pedig egy kérdés formájában fogalmazódik meg az egyik legerősebb paradoxon, amelyet a beszélő Istenhez fűződő kapcsolata feltételez: „hogy miért ilyen reménytelen veled és nélküled ez az egész?” A felszólító, óhajtó, kérdő mondatok folyamatos feszültséget keltenek a versekben, ezáltal az olvasó a beszélővel együtt vágyhat a feloldódásra, a felszabadulásra, ami viszont ritkán történik meg egy-egy vers végén, és helyette tompa űrben, a lelket morzsoló spirál forgásában marad. A Templomcsend, törmelék versben is egy hasonló feloldódás, elcsendesülés lehetetlensége fogalmazódik meg: „valami mindig összetöri bennem / a templomcsendet, és nem látok át / a festett ablakok szintjein”. A magány, a reményvesztettség és apátia állapotából megszólaló lírai én, gyakran a zsoltárossal ellentétben, a feloldódást nem annyira az isteni segítségtől várja, mint inkább az isteni ítélettől. Hasonlóan a felszabadulás lehetetlenségéhez, az ítélet és a „feledés földjén” (Feledés földjén) való magányban sem tud teljesen feloldódni a beszélő, hiszen „magamra hagyva is tied vagyok”, fogalmazza meg a lírai én a Szótlan, üres versében. Ebből a sorból is kiderülhet, hogy a beszélő számára talán egyetlen megoldás lehetséges: az Istenben való feloldódás, hiszen mindenben az ő alakja mutatkozik meg.
Elmosódnak a szent és profán közti határok, csak a bérbe kapott idő és élet van. Az Eleitől fogva zsoltárparafrázisban egy ilyen felszabadulás utáni óhajt fejez ki a beszélő: „engedd, hogy ne legyek, s hihessem: mindig vagy.” Továbbá az Isten lényének dimenziókat áthidaló kitöltekezése nem csupán gondolati szinten mutatkozik meg a versekben, hanem a lírai hangok, szólamok összemosódásában is. Néhol nem teljesen tiszta, hogy az emberi vagy az isteni hang beszél a versből, ez viszont nem szab akadályokat az olvasók számára, inkább új értelmezési horizontokat teremt. A zsoltárokhoz hasonlóan, a versekben újra és újra egy kérés fogalmazódik meg Isten felé: „Hallgatásoddal ne fenyegess, / rejtőzködéseddel ne büntess!” (Resurrexit) Ugyanakkor a Sötétben, fázva című versben a lírai én elismeri az isteni akarat legfőbb hatalmát: „Bárhogy van, tiéd a hatalom, mindent megtehetsz, / azt is, hogy nem teszel semmit…” Folyamatos ellentétek és egymásnak feszülő gondolatok érvényesülnek a versekben, ezek viszont úgy kerülnek megfogalmazásra, hogy nem csorbítanak a könnyed értelmezés lehetőségén, hanem a zsoltárokban is helyet kapó, a magányból az Isten utáni vágyakozásnak a mélységét hangsúlyozzák. A zsoltárok parafrazálása nem csupán a versek témájában érhető tetten, hanem olykor költői képek átemelésében is. Borsodi L. László kötetében viszont kontextualizálódni látszanak ezek a képek, egy huszonegyedik századi zsoltáros hangja révén, aki például a Lábnyom versben a 68. és 77. zsoltárok dicséretét parafrazálja, oly módon, hogy sem a zsoltáros hangja nem oldódik teljesen fel a kortárs szabadvers sorai közt, és a vers sem veszít egyedi önállóságából: „Téged dicsérnek patakok, folyók, tengerek, / bálnák, cápák, halak, medúzák, elsüllyedt hajók. / Téged dicsér az ég, égen a felhők és a madarak, / űrhajók, műholdak, repülők és drónok.” Gyakoriak az ismétlések és felsorolások is, amelyek szintén a zsoltárok ritmusát idézik meg, és sajátos dinamikát teremtenek a versben. Az Árvulás zsoltárparafrázisban a „szavaid” soreleji ismétlődés válik szervezőelvvé, amint a 29. zsoltárban az „Az Úr szava” szókapcsolat tölti be ezt a szerepet. Borsodi L. László ismétléséből viszont elmarad az Úr, az Isten jelenléte, a magány, az elhagyatottság érzését erősítve fel ezáltal, amely majd a vers befejező soraiban fog igazán elmélyülni: „szavaid rám maradnak nélküled, / szavaid magamra hagynak magammal.”
A kötet komplexitása továbbá abban is meglátszik, hogy a versek nem csupán a zsoltárokkal állnak párbeszédben, hanem egymással is. Néhol egy-egy gondolat, visszautalás köt össze két verset, vagy a lírai én belső megéléseinek ugyanazon perspektívából való szemlélése. Máskor pedig, ha eléggé figyelmesen olvasunk, egy versben megfogalmazott kérdésre egy következő vers adhat választ, ezáltal tehát a kötet egy több szinten zajló beszélgetésre invitálja az olvasókat.
Borsodi L. László Te fordítsd el kötete szerkezetében és üzenetében is pont olyannyira dinamikus, mint az Istennel való kapcsolat: folytonos küzdést, keresést, úton levést feltételez. Nincsenek végpontok egy ilyen utazásban, csak állomások, ahol az olvasó is lelassíthat és megpihenhet egy-egy vers mellett, vagy Illéshez hasonlóan a lírai énnel együtt számonkérhet, és a feszültségek sűrűjéből vágyakozhat egy végső feloldódásra. A kötet versei ugyanakkor végig kerülik a túldíszítettséget, egyszerű nyelvezetük megmenti a lírai én kiáltásait a pátoszba fulladástól. Borsodi L. László túlnyomórészt zsoltárparafrázisokat tartalmazó kötete nem szeretné kölcsönkérni a zsoltáros hangját, hanem inkább egy közös ének kísérlete a cél, felfedezni, hogy mi köti még mindig oly szorosan össze az embert a több mint kétezer éve szóló zsoltárokkal. A Pusztulásig vers utolsó kérésére válasz ez a kötet: „adj napra napot, majd csendes őszt, / adj betűt, szót – formát a pusztulásnak!” Egy rejtett bizakodás: keresni, vágyni s alkotni kell, még tart a kölcsönbe kapott idő. Párbeszédben maradni még akkor is, ha párhuzamos univerzumokban vetünk ágyat.