Temesvár európai kulturális futása nem sikerült sem egyenletes távfutásra, sem rövid és erős sprintre. Felújították a város – legszűkebb – belvárosát, ami két és fél teret jelentett, és a temesváriak egy része fegyelmezetten végigfagyoskodta a híres (?) szabadtéri slágerzenészeket. Az értelmiségiek – joggal – fanyalogtak, a város nagyobbik része az infrastrukturális csúszásokat sérelmezte.
Én a 2023-as Európai Kulturális Fővároskodásból mindösszesen a Brâncuşi-tárlattal maradtam, de ez nem kevés. Akkorát szólt bennem, hogy boldogan és hiányérzet nélkül gondolok vissza az egész kulturális baldóverkedésre.
Szinte utolsó percben jutottam el, huszonnégy első hetében, pedig egész évben beöltözve állt a testes múzeum, tetőtől talpig burkolták a Brâncuşi-hirdetéssel. A Műcsarnokba, mondjuk a Reigl Juditra, bezzeg futok. De egy réges-régi előítéletet kellett leküzdenem magamban. Ugyanis Brâncuşi az általános iskolai tananyag része volt, és úgy emlékszen, éretlen öt-hatodikosokként tanultunk róla, ráadásul ideológiailag igen eklektikus szövegkörnyezetben. Így hát Brâncuşi művészetéhez ösztönösen távolságtartóan viszonyultam. Rémlett, hogy A csend asztala és a Csók kapuja, és valami oszlop. De mindez a diktatúra kontextusábaan.
Brâncuşi? Valami román. Valami kötelező.
Ehhez képest revelatív volt a felismerés: Brâncuşi-t a kommunista Románia éppenséggel retrográdnak és felforgatónak ítélte, és a művész által felajánlott életművet visszautasította. 1970-ig jóformán senkit nem érdekelt a távolra szakadt művész zsenialitása.
A jegyem január 4-ére, délután három órára szólt, és negyvenöt perc állt rendelkezésemre. Ránézésre kevésnek tűnt, de nem lett igazam. És nem azért, mert mindösszesen huszonkét plasztikát állítottak ki, a jóval több fotó és rajz mellett. Az alkotások mennyisége nem okozott hiányérzetet.
Viszont egy idő után levegő után kapkodtam, olyan intenzitással hatottak rám a plasztikák, nem bírtam a közelségüket. Erősek és önjárók. És intenzív párbeszédbe elegyednek a látogatóval, és egymással is. A tárlat kurátora és a szakértők bölcsen dekázták ki a rendelkezésre álló időt, negyvenöt perc, betelsz gyönyörűséggel, és hirtelen fáradsz el.
Az öt teremben elhelyezett anyag rendezőelve tematikus, Doina Lemny kurátor ilyen értelemben – is – a mostanában gyakorolt elgondolást követi, egy koncepció alapján helyezkednek egymás mellé a munkák, plasztikák, fotók és rajzok. A mester legfontosabb témáinak, sorozatainak a bemutatása alapján indulunk el, és egy-egy témán belül az egyes alkotások közötti elmozdulásokat, a témával, ezen belül az anyaggal való kísérletezést, a többszöri nekifutást láttatják, ezáltal minden teremben leolvasható és érzékelhető az alkotás folyamata és kínja is, és ez a kiállítás külön bónusza. Az öt terem mindegyikében nyomon követjük a forma egyszerűsödését, ez olykor fokozatos, óvatos, sok játékossággal és kísérletezéssel, máskor viszont drasztikus szublimálással találkozunk. A művész lépcsőfokokat, mérföldköveket lép át, és a figurálisból hirtelen megérkezünk a teljes absztrakcióig.
A terek nem zsúfoltak, minden plasztika levegőhöz jut és körbejárható. És ha szűkösen, az is jelentéses: a Csók című remekművet a fal közelében állították ki, bizony vigyáznunk kell, csak finoman, ne érjünk a falhoz, szoborhoz, és ezáltal a testünkkel is bevonzódunk a téma intimitásába. Mert – ugye – vannak azok/ezek a témák és hangulatok, amelyekhez megilletődöttség és metafizikai érzület nélkül nem közelíthetünk.
A munkák megvilágítása is professzionális, nem erőszakos, a fekete falak is előzékenyen és visszahúzódva nyelik el a fényfölösleget. Minden az alkotásokra fókuszál. Ezt fontosnak érzem kiemelni, ugyanis láttam már Berlinben bántóan slampos Picasso-tárlatot, rajzok és skiccek egy hatalmas teremben, és az egyetlen mennyezeti lámpa nem bírta az iramot.
A kiállítás hívószava Brâncuşi „hazacsatolása”, és a művész romániai recepeciótörténetét ismerve ez nem is meglepő. „Román források és egyetemes távlatok” – hirdetik a plakátok. Az utolsó ötven év legátfogóbb tárlata ez a temesvári, és mivel az életmű szétszóródott a világban, neves múzeumoktól és magángyűjtőktől kölcsönözték a kiállított anyagot. A Határkő (Piatra de hotar) c. alkotás például először hagyta el a Pompidou Központot (Centre Pompidou).
Az első tér a kezdetekhez vezet, itt láthatjuk Brâncuşi egyik első, hazai „szobrát”, amely egy anatómiai tanulmány, és a craiovai évei alatt készítette. Ebben a térben látható az Imádság (Rugăciunea, 1907) című allegorikus női aktja – egy eredetileg Petre Stănescu ügyvéd emlékére készült síremlék. Gyászról és veszteségről beszél, de magáról a haldoklás folyamatáról és a testi kiszolgáltatottságról is.
Csók-ok
Ez Brăncuşi leghosszabb időn átívelő sorozata, negyven éven keresztül kísérletezik és küzd a témával. Kompozíciót és értelmezést tekintve is különböző irányokba indul el. A téma minden egyes darabja archaikus elemekből építkezik, felületük általában nyers. Monolitikus kőtömbök ezek, a kétpólusú is, a férfi és a nő – igen finoman – elkülönböződik egymástól. Az egypólusú alkotások markáns darabjai a totemek, amelyekre egyiptomi hieroglifákra emlékeztető csókábrázolásokat vés. A totemekben – a csók absztrakt emlékművei ezek – visszavonja a háromdimenziós figuralitást, és rajzokká „korlátozza”. Az ég felé meredeznek, és nem nyugszanak bele a szerelem földhözragadtságába.
Férfi és nő, egyben és külön, azonosság és különbözőség.
Temesváron a sorozat legelső és legutolsó darabját állították ki, az 1907-ben készült csókos ölelkezést (Csók – Sărutul), valamint az 1945-ös Határkő címűt. Ez utóbbi három kőtömbből álló totem, és elsősorban a szülőföld csókjaként értelmezik.
Az 1907-es Csók: zavarba ejtő és felkavaró munka. Sűrítettsége magától értetődő, és belakja a teret, miközben mindenestől befelé fordul. A tér bármelyik pontján álljunk is, lopva visszatérünk, legalább a tekintetünkkel, tovább haladunk, de megint vissza. Férfi és nő egysége, alig-különbözése, organikus és ősi együtt-létezés. Leheletfinom ábrázolás, ráadásul egy robusztus téglatestben. A mozdulatok, az egymásba fonódás visszavonhatlan, a világ megismerése kizárólag egymáson keresztül jöhet szóba.
A Csókok (1910-es és 1920-as évek) ugyanannak a kompozíciónak megannyi változata, két egymáshoz szorított arc, a nőé és a férfié, egyiptomi figuralitással és képbeállítással. Szem és száj eggyé válik, és a különbségek csak apró jelzésekben mutatkoznak meg. Finom melldomborulat, hosszú, vésett haj. A kezek a legkidolgozottabbak, ezeket látva a játékosság jut az eszünkbe, de – hátborzongató – az egyértelmű lezárás is, szinte azonnal. Körbejárjuk és nézzük a két kézpárt, amint egyszerre ölelik és fogva tartják egymást.
Archaikus és modern plasztika. Brăncuşi Csókjait és Rodin Csókját (1886) gyakran említik együtt, a Brâncuşi munkáit mint nagyszerű újrafogalmazások, újravésések, és éppen egyszerűségük okán. A román művész számára fontos lehetett az összehasonlítás, mihez/kihez képest jutott el saját művészi nyelvéhez.
A szerelem témáját még radikálisabban fogalmazza meg a világraszóló botránkozást keltő X hercegkisasszonyban, itt a férfi és a női princípiumot egyetlen formában láttatja, férfi és nő egymásban tűnik fel.
Figuratív és oválissá szublimált fejek
Felkavaró és szokatlan egy kiállítótérben a lefektetett fejek látványa, élettelenségükben – is – a hétköznapokat vonzzák be: ágyat, leheletet, felébredést. Ezek a testről leválaszott fejek az emberi törékenység és befejezetlenség megrendítő felmutatásai. Egy kisgyermekfej, egy formátlan márványtömbbe vésett arc (Alvás – Somnul), amely Rodin hasonló című alkotását (Dormir) gondolja tovább, leegyszerűsítve és vázlatolva.
És teljesen lecsupaszított, ovális formák, kisebb-nagyobb vésésekkel. A simára csiszolt felületeken a hasítások a szemet, máskor a szájat jelzik, ezek Lucio Fontana (1899–1968) olasz-argentin művész hasított vásznait juttatják az eszembe. Fontanánál a síkot hasítások nyitják meg a tér felé, Brâncuşi-nál éppen fordítva, a tér fordul önmagába. Mindkét esetben ezek az alig-nyílások, az alkotásokat egy másik világba elindító hasadások vonják magukra a figyelmet, és sűrítik magukba a plasztikát vagy a vásznat.
A térben: fejek, torzók. Részletek.
Brâncuşi fotói itt jutnak a legerőteljesebb szerephez, a fejplasztikák terében. Szinte magyarázó alkotásokká válnak, a művész plasztikáinak, illetve művészi megfogalmazásainak lábjegyzeteivé. Miközben persze saját műfajukban is érdekesek. Brâncuşi vonakodott a művek szóbeli értelmezésétől, inkább megmutatom, javasolta, valahányszor megközelítéseket/értelmezési utakat kértek tőle. Vizuálisan gondolkodott, és tekintve, hogy tizennyolc évesen tanult meg írni és olvasni, ez nem is annyira meglepő. Olyan fotót is látunk, amely egy témán belül a kiindulópontot és a megérkezést mutatja fel, egy figurális gyermekfejet és mellette egy lecsupaszított ovális formát. A naturalizmusból az elvont formákhoz, mutatja saját fotója, Rodintől a maga végsőkig szublimált formanyelvébe.
A következő terem a Múzsák elnevezést kapta, itt látható az Alvó múzsa. A finomra-fényesre csiszolt, gömbölyített formába a művész rengeteg gyöngédséget lehelt.
Micsoda madár!
Brâncuşi két – stilizált – madárformával kísérletezett. A bővebb, harminc alkotásból álló sorozat a Măiastra (Gyönyörű) címet viseli, ezek absztrakt, allegorikus madarak. A sorozat mindegyike archaikus hangulatú, magasfényű bronzplasztika, talapzatuk pedig rendszerint márvány, néha fa. Ezeket a talapzatokat Brâncuşi a művek szerves részeiként alkotta meg, és különleges szerephez jut a plasztika-posztamens viszony ebben a sorozatban, talán két műalkotás párbeszédét látjuk. A művészt szemmel láthatóan érdekelte ez a viszony, a posztamens megváltoztatásával a plasztika jelentéseinek, hangsúlyának elmozdulásai.
A Măiastra bármelyik darabja felbukkanhatna valamelyik román népmesében, alulstilizáltságában is, de a mi griffmadarunk szerepét is szépen vihetné. Temesváron egy kőoszlopon álló, a sorozat egyik kisebb méretű darabját állították ki. A madár mitikus, kecses, és maga a büszkeség. És hiába látjuk saját fejmagasságunkban, látván látjuk, hogy nem közénk tartozik. Mágikus, fenséges égi madár. A forma tengelyét a művész a madár fejénél kissé elfordítja, pici elmozdulásokkal kísérletezik ebben a sorozatában is, játékos (el)rugaszkodások ezek, darabról darabra.
A másik madársorozata, témáját és formavilágát tekintve: lehetne bármelyik kortárs művészé. Hét márványból és kilenc fényesre csiszolt bronzból készült plasztika tartozik ehhez a sorozathoz, a címe: Pasărea în văzduh (Madár a levegőben). Temesváron egy márványmadár nyújtózik a magasba, és, miként a testvéralkotások, ez is kecses, a „fejnél” és a „lábnál” teljesen elkeskenyedik.
Brâncuşi madara nem repül. Minden erőfeszítést nélkül száll. Maga a testetlen, lebegő szabadság.
És a(z egyik) Pogány kisasszonyt, Brâncuşi ikonikus és magyar vonatkozású munkáját még nem is említettem, ez a Múzsa-teremben látható, és Craiováról érkezett.
Huszonkét plasztika, ötvenöt fotó (ezek is nagyobbrészt Brâncuşi munkái) és tizenegy rajz.
Constantin Brâncuşi Gorj megyében, Hobiţan született. És szülőháza düledezik, tehát – emberileg számítva – ma is az esélytelenek nyugalmával indulhatna.
Bizony nemcsak a létrehozott életműve inspiratív. Életútja is maga a csoda.