újra elindulok, ahogy kéthetente mindig,

újra csomagolok, csak épp ami kell,

újra várom, hogy pakolj a kocsiba, 

nyeljük együtt a kilométereket,

futnak bennünk a szaggatott mondatok, 

útközben a csendek közé ékelődnek,

napi ügyek, telefonok, munka, 

ülsz, ülök, 

száguldunk a régi életünk felé, 

közeledünk a múltunkhoz, hátunk mögött

a jövő integet, mire megérkezünk,

megint este van, csendes az utca, langyos

a tél, a zsinagóga hivalkodó fényeit nézem, 

soha nem tudtam betelni velük, árnyékai

nyújtózkodnak felém; 

ott a másik lakásban 

reggelente harangszóra ébredek, 

tolakodó, akár a félrevert lelkiismeret,

itt ezt az utcát minden botlakövéről

ismerem, fénylenek ott is, abban a sötét, 

szeles kisvárosban, itt megfogod a kezem, 

átemelsz a küszöb fölött, mint régen, 

amikor először jöttünk, 

útközben a falakon a festés szemcséit

tapogatom, az ujjbegyeimbe raktározom, 

útközben felleltározom az éveket, 

a mosolyaid számával beszorzom,

útközben közeledéseink és távolodásaink 

grafikonjait rajzolom, majd kinyomtatom

ott, miközben azt képzelem, az ittlét 

itatóspapír, magába szívja esszenciáink, 

hordozhatjuk, ami lezárult, paca a múlt, 

körülöttünk futnak, terjednek vonalai,

búgócsiga, bököm ki vacsora közben,

nem érted, búgócsiga, ismétlem, 

két nyelés között, feltekeredtünk 

egymásra, ránk csavarodott

az otthonunk, ami hol itt van, hol ott, 

visszhangozzuk a bennünk

hullámzó, csapkodó tenger moraját.