újra elindulok, ahogy kéthetente mindig,
újra csomagolok, csak épp ami kell,
újra várom, hogy pakolj a kocsiba,
nyeljük együtt a kilométereket,
futnak bennünk a szaggatott mondatok,
útközben a csendek közé ékelődnek,
napi ügyek, telefonok, munka,
ülsz, ülök,
száguldunk a régi életünk felé,
közeledünk a múltunkhoz, hátunk mögött
a jövő integet, mire megérkezünk,
megint este van, csendes az utca, langyos
a tél, a zsinagóga hivalkodó fényeit nézem,
soha nem tudtam betelni velük, árnyékai
nyújtózkodnak felém;
ott a másik lakásban
reggelente harangszóra ébredek,
tolakodó, akár a félrevert lelkiismeret,
itt ezt az utcát minden botlakövéről
ismerem, fénylenek ott is, abban a sötét,
szeles kisvárosban, itt megfogod a kezem,
átemelsz a küszöb fölött, mint régen,
amikor először jöttünk,
útközben a falakon a festés szemcséit
tapogatom, az ujjbegyeimbe raktározom,
útközben felleltározom az éveket,
a mosolyaid számával beszorzom,
útközben közeledéseink és távolodásaink
grafikonjait rajzolom, majd kinyomtatom
ott, miközben azt képzelem, az ittlét
itatóspapír, magába szívja esszenciáink,
hordozhatjuk, ami lezárult, paca a múlt,
körülöttünk futnak, terjednek vonalai,
búgócsiga, bököm ki vacsora közben,
nem érted, búgócsiga, ismétlem,
két nyelés között, feltekeredtünk
egymásra, ránk csavarodott
az otthonunk, ami hol itt van, hol ott,
visszhangozzuk a bennünk
hullámzó, csapkodó tenger moraját.