Az erdélyi színházi gyakorlat mellőz. Mi mindenről nem vesz tudomást? Mire nincs eszköze, kiépült rendszere, koncepciója? Például a részvételi színház meghonosítására, az újabb és újabb digitális technológiák alkalmazására, a művészeti ágak határterületeinek felfedezésére és, ami a legfontosabb, a kísérletezésre. Ezek számunkra utópisztikus elképzelések. Aligha valósulhatnak meg: szorít az idő- és a pénzhiány, a klasszikus alapokra épülő színházi oktatási rendszer, a szinte nem is létező független szcéna, a pár száz éves történelmi lemaradás a nyugattól.

A legtöbb társulat próbálkozik: színházi nevelési projektek, interaktív előadások, egy-egy sétálószínház is becsúszik a repertoárokba. Bizonyára eredményesen, azonban még nagyon távol állunk attól, hogy nemcsak a közönségünknek, hanem magunknak is be tudjuk bizonyítani: igen, ez is színház! Ebbe a régóta tartó kultúrhangulatba érkezik kétezer-huszonhárom márciusában a Rimini Protokoll, a nagybetűs kisvárosba, Sepsiszentgyörgyre. A német színházi csoport nem először szerepel a Reflex Színházi Fesztiválon, amely Sepsiszentgyörgy egyik legfontosabb nemzetközi rendezvényének tekinthető. Kétezer-tizenkettőben a Rimini Protokoll csoportosulás a Radio Muezzin című előadását hozta el. Ezt a mai napig emlegeti a helyi közönség. 

A Rimini Protokoll a színház határterületein építkezik. Kint vagy bent történik a színház? Van színház klasszikus drámai konfliktus nélkül? Kiből lehet főhős? Melyek a színház eszközei? Ezek azok a kérdések, amelyeket megszokásból, a saját jól (?) bevált rendszerünk korlátai közt maradva, nem szoktunk feltenni. A Rimini Protokoll ilyen és ehhez hasonló kérdésekkel foglalkozik. Emellett nem tart a legaktuálisabb társadalmi jelenségek vizsgálatától sem. Létrehoztak már kamiontúra közben játszódó előadást a teherszállító sofőrök életéről, szituatív kémjátékot, amelyben a szimuláció résztvevői és egyben szereplői maguk a nézők voltak. És olyan produkciójuk is volt, amelyben tourette-szindrómás volt a főszereplő. 

A tech-világ találmányait előszeretettel alkalmazó csoport a Reflex 5-re az Uncanny Valley című előadással érkezett. A cím némi magyarázatra szorul: uncanny valley-nek nevezzük az ember humanoid tárgyakra, robotokra adott zavaros érzelmi reakcióját: a felismerés kezdeti öröme után ezek a tárgyak tökéletlenségüktől fogva nyugtalanságot, ellenszenvet váltanak ki belőlünk. Magyar nyelven borzongások völgyére fordították az angol kifejezést. A Rimini Protokoll alkotói előálltak egy igazi robotottal, a színpad közepére állították, és motorikusan felmondattak vele egy emberi történetet, egy mániás depresszióval küzdő író, Thomas Melle élettörténetét.

Zúg a fülesben a magyar tolmács, alig halljuk, hogy a robot bácsi minden mozdulatát erőltetett, gépi hangok kíséretében teszi meg. Sokan az előadás végéig rá sem jönnek, hogy aki a színpadon áll, nem egy élő ember. Nem olyan helyen ülnek, ugyanis egyes szögekből pontosan rá lehet látni a Melle alter ego tarkójából kiálló kusza kábelrengetegre. Ezek az adatközlő vezetékek és összetákolt mű testrészek beszélnek hozzánk. Információt adnak át, érzelmeket, gondolatokat közvetítenek, mondhatnánk, emberi értelemben, hagyományos módon. Egy egész estés monológ, Ted Talk-szerű, az éppen Németországban tartózkodó író életéről, aki néha valódi alakjában is feltűnik egy-egy előre rögzített videó erejéig. Mellének mindig nehézséget okozott az élő szereplés. Az ő hétköznapi küzdelmét megoldhatná ez a robot, akit alkalmanként kiküld az író–olvasó találkozókra: bátrabb nála, nem jön zavarba, és pontos választ ad minden rajongói kérdésre. Nyilvánvalóan, amit mi most a színpadon látunk, az még nem a tökéletes verzió. Még mindent a szájába kell adni, mondanivalóját előre meg kell szerkeszteni és be kell programozni. Összességében sok mindent megoldanának a robotok – ezt tudjuk. Azzal is tisztában vagyunk, hogy ez még a jövő zenéje, és kérdéses, hogy lehetséges-e egyáltalán minden humanoid képességgel felruházott mesterséges tudatot létrehozni. Bár még nem tudjuk, mi sül ki belőle, mégis görcsösen nyugtalanít minket a kérdésfelvetés. Egyetemesen rettegünk a kontrollvesztéstől. Nézzük a Melléről mintázott robotot, és nem tudjuk befogadni őt – ezt a megkomponált embermásolatot. Csupán intellektuálisan kapcsolódunk hozzá, a felvetett kérdéskörről gondolkodunk, nem magáról az emberről. Előadás közben viszolygást, utána csalódottságot váltott ki belőlünk az az egy óra, amelyet nem az életnek szenteltünk. 

Borzongató hiányt éreztünk, és pontosan ez lesz az előadás legnagyobb ütőkártyája. Megmutatja, milyen az, amikor a színház tárgya nincs jelen. A jelen időt és a jelenlétet, a színház legegyedibb tulajdonságait veszik el tőlünk. Provokálnak. Ugyanakkor nincs határozott állításuk. Azt kérdezik, mit tesz velünk ez? Nem mondják meg nekünk, hogy az, ami a civilizációnkkal történik, jónak vagy rossznak tartandó. Talán ez a legrokonszenvesebb bennük: nem várják el senkitől, hogy döntsön, ők csupán beszélgetni tanítanak. Ebbe a párbeszédbe igenis belefér a többnézőpontúság, ami nem mindennapi tapasztalat a mai társadalomban.

Végül mit tesz a színházzal egy robot? Azonkívül, hogy időnként feldühít és zavarba hoz? Például megkérdezi tőlünk, hogy kinek és miért tapsolunk. „Ha most tapsolni fognak...” – így kezdi az egyik mondatát, feltételes módot használ, és életemben másodjára érzem azt, hogy nem kötelező tapsolnom. Mégis tapsolok. Nem a színpadon álló „kellék-kupacnak”, hanem a mögötte álló alkotóknak, akik bátrak voltak: színházi ellenforradalommal érték el, hogy színházi oltást kapjunk. Azóta is az Uncanny Valley-ről vitatkozunk. Újra és újra megosztjuk gondolatainkat, az egyetemenünkön tanárok és diákok együtt vitáznak. Azt hiszem, számomra nem az írói történeti szál vagy a stúdióterem reflektorainak illata tette színházzá ezt a produkciót, hanem a Rimini Protokoll őszinte kérdésfeltevése és válaszkeresése. Ezáltal ösztönöztek engem az elmélkedésre. Egy héttel a produkció után, egy doktorandusz előadását követő beszélgetésen újra szóba jött az Uncanny Valley előadás. Az egyik hozzászóló arról biztosított minket, hogy bár vannak robotaink, akik egyre okosabbak lesznek, attól még az élő emberekkel játszott színházunk is megmarad. Lehet, mondja, hogy egy új műfaj van kialakulóban, a robotszínház, de ennek ellenére még nem vész el mindaz, amit évezredek alatt felépítettünk. Talán a legközelebbi Reflex fesztiválon már tematikus szekció nyílik a robotokat használó produkcióknak.

Koncepció, szöveg és rendezés: Stefan Kaegi. Szöveg / Test / Hang: Thomas Melle. Felszerelés: Evi Bauer, Animatronic: Chiscreatures Filmeffects GmbH. A szilikon fej gyártása és művészi kidolgozása / színezés és haj: Tommy Opatz. A szilikon fej gyártása és művészi kidolgozása / színezés és haj, Rework animatronics (2023): Steegmüller Skulpturen. Dramaturgia: Martin Valdés-Stauber. Videotervezés: Mikko Gaestel. Zene: Nicolas Neecke. Gyártásirányítás: Rimini Protokoll / Szállítás: Monica Ferrari. Világítástervezés / Szállítás: Robert Läßig, Martin Schwemin, Lisa Eßwein. Hang- és videotervezés / Szállítás: Jaromir Zezula, Nikolas Neecke, Manuela Schininá. (Az előadást március 26-án, a sepsiszentgyörgyi Reflex 5 első modulján néztem meg.)