nem látom gondolom a látomást

lehunyt szemhéjam vörös napfényben fürdik

előbb fekete vastraverzek         beomlott híd

eldobott csipkézete egy kiszáradt folyómederbe

hulltan         itt állnak megkövült emlékeim

a szobrok szürke gránit alapzaton

melyikhez nyúljak        eltűnik minden mint a visszhang

ha kezem eléjük kerül        csak anyám

fehér márvány kőfeje        szeméből vakon néz a kő

pillanat és kéken lát reám nyugalmasan        ennyi

volt az élete        apám bronzszobra hanyatt

döntve        kifosztva kulcsolja kezét és

fölizzik a vörös némaságban        emlékeimben

füstöl a hajnal és a köd        alattuk

szörnyű fekete vasszobor

ők már halottak súlyosak mint az emlék

és látom magamat mint fénylő körvonalt ember-

buborékot        megcsillan rajtam a fény

lebegni a levegőtlen levegőben a meder közepén

és látom az élők fénylő létét és emlékeiket

ott lent        szilárd és szilárd mert végleges

és lassan lassan a folyó üres medre mozog

mozog a vörös márga folyik folyik a láthatár felé

ahol mélytüzűen kék az ég és átlátszó

gömbök lebegünk emlékeinkhez kötözötten        nincs

szél sem hogy egymáshoz közelítsen        és a látóhatáron

a meder lebukik        hová hová nem Istenem

és vele a szobrok és a társak        nem szól vissza

senki sem        a közös múlt beomlott hídja óta

nincs történelem       nincs tömeghalál

csak a folyó légüres száraz ága és csak önmagunkban

van még levegő        várunk és haladunk

és nézzük egymást        sokmillió lebegő magány

így épül bennem a látomás békés csendje        már

nem kínoz mint egykoron rettegés sem        hiszen

ott nem érzünk semmit        az szenved csak

aki mindezt láttatja velem