te is láthattad már azon ritka hajnalhasadások egyikét,

amikor a nap még sehol, de a fény már kúszik be

az alacsony fekvésű felhők alatt, és beragyog mindent, 

de mindennek csak a keleti oldalát, a szél sípjait, 

a hóba rekedt kukoricaszárakat, a sorsukra hagyott

kerítéscölöpöket, a még mindig kitartó telefonpóznákat.

nincs félhomály, csak arany, és a fekete árnyak, melyek

visszanyújtóznak az éjszakába, ami még maradt belőle.

tíz körömmel kapaszkodik, aztán a fény határozott mozdulattal

felhasítja az ég fátylát, mint amikor a gyerekszobából 

sírás hallatszik, és aggódva beszaladsz, felkapcsolod 

a villanyt, hogy megnézd, mi történt, jól vannak-e?