Villám csapott az éjjel a ház előtt álló korhadt diófába. Hatalmas ág hasadt le róla, és teljes súlyával a kutyaólra dőlt. A férfi csak hajnalban ment ki a zuhogó esőbe, és próbálta kézzel kiszabadítani alóla a kutyát. Nem sikerült. Esővíztől és izzadságtól csatakosan, a sárban térdelve érték őt a tűzoltók, akiket a szomszéd hívott ki. Ők vontatták el az ágakat. A kutya nem volt a romok alatt.
Biztos ijedtében futott világgá a Bodri, mondta kedélyesen a szomszéd, és baráti beszélgetésre várt, vagy talán köszönetre, de a férfi nem szólt, csak némán a házba ment. Cipőjéről a sarat felhordta a lépcsőre, meg az ajtó elé. Fekete foltok torlasza a bejárat előtt. Kint hagyta őket a cipővel együtt.
Aztán várta a kutyát. Minden nap. Minden éjjel, abban az órában, amikor az eset történt, felébredt, felült az ágyában, és fülelt. Hiába. Elképzelte, hogy vadállatok támadnak rá, széttépik, vagy valami még rosszabb, hazajön nagy hassal vemhesen, szégyenszemre. Esetleg elüti egy autó, az út szélén fekszik egy árokban. Talán még él. Talán már a belei kifolyva. Keresztülmegy rajta egy másik kocsi, fröccsen a vér, a tekergő belek a kerékre ragadnak. Látja a hátrabicsakló fejet. Egy roppanás az élet gerincén. Ennyi volna?
Eszébe jutott, volt már egyszer, hogy megszökött, még kölyökkorában. Két napig keresték, a harmadikon magától hazajött. Éhesen, koszosan, rémülten. Még az ugatása is megváltozott. Mélyebb és karcosabb lett, mint aki sokat tapasztalt, mint aki nagy titkok tudója lett. Egy darabig vad volt, de aztán visszaszelídült. Külön csirkenyesedéket is hozott neki a hentestől. Ünnepi lakoma a tékozlónak.
Aztán eltelt egy hét. És ő gondolatban a kutyát eltemette. A ház mögött ássa el, a szőlőlugas és a szilvafa találkozásánál. Meg is jelölte a helyet egy fakereszttel. A levegőben keserű dióillat és penész szaga. Arra gondolt, hogy nem volt egy mintapéldány, nem is volt fajtiszta, a házat sem őrizte jól, de hát, ő volt a gazdája.
A feleségét nem kérdezte többé, hogy most vajon hol lehet a kutya, miután rászólt, hogy hagyd már azt a rohadt dögöt! Ha elment, akkor elment! Van, ahol jobb dolga van. Ha meg elpusztult, hát elpusztult. Kutyasors.
A lányát megkérdezte volna, de az nem beszél vele, mióta újranősült. Ő talán képes lett volna autóba ülni és keresni a kutyát másnap éjjelig. De a lánya nem tud az esetről. Sem a kutya sorsát, sem az övét nem követi. Évek óta. Más városban él.
A következő hét elején leesett az első hó. Hirtelen és váratlanul. Fehér prémet kanyarintott a latyakos kertre. Tiszta gallért egy koszos bundakabátra. A sárgán és barnán kandikáló diólevelek között megültek a naiv pihék. Szűz ösvények egy sáros labirintus útvesztőiben. A kutya még mindig sehol.
Azt az ólat még együtt csinálták. Most az is odalett. A lány is éjjel ment el. Vissza se nézett, csak futott. Sírt is. Azóta rosszul alszik. Minden neszre felriad. Ha megáll egy autó a ház előtt, vagy ha megcsörren a telefon, olyan szívdobogást kap, hogy alig bír lélegezni. A keze is remeg. Évekig várta, hogy a születésnapján vagy karácsonykor betoppan. Aztán arra gondolt, hogy a halálos ágyánál majd sírni fog. De akkor már késő lesz. Akkor majd belátja az a rossz lány, hogy neki, az apjának volt mindig igaza. És hogy ki az úr a házban.
Reggel csöngettek a kertkapun. A szomszéd volt, aki a tűzoltókat hívta. Nemrég költözött ide. Vidám, kajla, jólelkű fiú. Kiskutya, mondta fülig érő szájjal. Új esély a régi helyett. Az unokaöcséméknél lett vagy hat. Fajtiszta. És nem nő nagyra. Kislány.