z. zs.-nek

először csak a vakolat vékonyodik ki,

villogni kezdenek bőröd intarziái,

majd kihagy szívverésed,

lennebb csúszik egy kép a falon,

repedező ablaküvegek,

szemed előszobájában kioldódó higany,

gondolataidon padláshomály,

koponyád boltozatán visongó ékek,

remegő lábaid kilazuló gerendák,

karjaid kettétört keresztlécek,

és már jön, jön,

sodor, magával ragad,

múltad pincéjéből eláraszt a víz,

s őrült ütemet kezd lekopogni

a mellkasodban szétrobbanó zongora

mi bírhat ki ennyi nyomást,

ennyi szakadást, repedést,

kidőlő közfalak közt

megtalálhatod-e irányod,

veled omló csillagmennyezet,

gerinceszakadt lépcsőfeljáró,

emeletek zuhanásában

a kijáratot nem találod,

de mielőtt teljesen feladnád magad,

még látnod kell, mi maradt,

ami reményt ad, s összeragaszt,

hogy ebből az örökösen omló házból

egy kislány elszalad