Már közeledik az éjfél, csak a kislámpa fénye 

(meztelen hold tavasszal), csukódik a folyó, 

magára húzza a fény maradékát, árnyak lassú

karavánját. Nemrég értünk haza, vad nyár volt, 

kutyám itt fekszik, elernyedt lábai remegnek, 

álmában fák alatt futkos, alszik a család is, 

nyugodt álommal alusznak, eltették magukat 

holnapra. Én nem teszem el magamat sehova, 

hallgatom a lélegzetüket, neszeket, egy öreg 

bútor roppanását, talán azon az őszi réten állt, 

hol kutyám most boldogan szalad, ülök a füzet 

fölött, hamutartóm csikkekkel tele, ahogy én is 

a kihúzott szavakkal, korommal, a korommal. 

Nemrég anyám mesélt nekem, szavait tovább-

adtam, de a termőre fordult gyerekek már saját 

történetükre vágynak, s amivel kötöttem őket, 

aranyfonál, tépve leng a levegőbe. Elketyegtem, 

barátaim, az ég összefeküdt a földdel, s eltölt 

a tél szaga. Milyen gyorsan eltelt az éjszaka.