A miniszter úr, vagy ahogy itthon hívják, apa, engem eredetileg a gyerekei mellé fogadott fel. A sofőr, míg idehozott, többször megsimogatott. Semmi baj, kicsikém. A miniszter úr jó ember, nem bántana egy olyan édes cukorfalatot, mint te. A gyerekek meg imádni fognak. Már nagyon várnak.

Csak a miniszter úr felesége, vagy ahogy a háztartásban nevezik, a nagyasszony aggódott. Aztán szül nekünk egy halom gyereket! Ahogy ez a fajta szokta. Végül meghajolt a családi akarat előtt. Ami általában fordítva szokott lenni. Egy kikötése volt, a férje tegyen óvintézkedéseket.

Érkezésemkor a gyerekek kiabálva futottak a garázsba, és versengve ölelgettek. Aztán körbevezettek. Egymás szavába vágva mutogatták a nagyasszony féltett virágoskertjét. Ez bánáti bazsarózsa, ez meg cifra kankalin. Nézd, holland tulipán! Nárcisz. Zsongó füllel hallgattam a növénynév-lavinát.

– Egyedül ide ne gyere! – figyelmeztetett a négyéves Istvánka. – Anya szörnyen feldühödik, ha csak egy szár meggörbül.

A hétéves Sarolta egyetértett vele.

– Nem akarod, hogy haragudjon rád. Az nagyon ijesztő.

Megmutatták az üvegházat, az óriás sakkot, a szökőkutat és az azt hajtó patakot. Nevettek, mikor belegázoltam a sekély vízbe, és bohóckodni kezdtem.

– Várj, megmutatjuk a medencét, meg a szaunát – ígérte Istvánka.

– Hülye vagy, a szaunába nem mehet – torkollta le a tizenegy éves Endre.

Ezután megmutatták, hol fogok lakni. A kis kerti házikóban volt világítás, kényelmes ágy, hűtő- és fűtőberendezés. Eszembe jutott a foszló, omladozó ház, a rongyokból összehányt fekhely, amelyen a szüleimmel aludtam. A meleg hálától elsírtam magam. Megígértem, hűségesen fogom szolgálni a miniszter urat és családját, mert kihúztak a nyomorból. Nemsokára próbára is tettek.

A miniszter úr szerint a nevem, Dzsenna nem megfelelő egy rendes magyar háztartásban. Túl cigányos. Így Emese lettem, az Árpád-ház ősanyja után. És az új névhez új ruhák, frizura is járt.

Nem ment minden ilyen simán. Hiába tiltották, mindhárom gyerek szeretett volna velem aludni. Emiatt többször összeverekedtek. Végül felváltva aludtam mindhármójuknál. Néhányszor lebuktunk.

A nagyasszony káromkodott, dísztárgyakat tört ripityára, engem kirúgással fenyegetett, a gyerekeket szobafogságra ítélte. Majd a férjére ripakodott, vegyen már részt a gyereknevelésben. Aki ennek néhány atyai pofonnal tett eleget. Párat én is kaptam.

Az ilye esetek után a szakácsnő mindig hosszan sopánkodott. Tudod, hogy ezt nem szabad. A nagy emberek nem szeretik az engedetlenséget.

Vele amúgy is sok időt töltöttem. Az étkezések között sokszor odacsúsztatott egy kis finomságot. Az ő feladata volt, hogy mindig jól fésült, gondosan bodorított legyek. Sokat mesélt magáról meg a miniszter úrékról.

– Az egy arany ember! Ismertem az anyját. Isten nyugtassa! Rendes asszony volt. Hogy örült, mikor a fia nagyember lett! Végigjárta az egész falut, mindenkihez bekopogott, hogy elújságolja; szebb napok jönnek Tobozdra. A fiam gondoskodik róla! Így is lett. Épült stadion, arborétum, meg új iskola is. Egyszer a fia felhívta, küldjön valakit, mert kéne egy rendes szakácsnő. Bizony drágám! Több szakácsnő is megjárta már ezt a konyhát énelőttem! Tudtak azok garnélát sütni, osztrigát főzni, mit tudom én, milyen különlegességeket, de egyikük paprikáscsirkéje, gulyáslevese, kocsonyája sem volt olyan, mint nekünk, falusi asszonyoknak. Pedig a miniszter úr azt szereti! Néha még kovászos uborkát is készít a pörkölthöz! Ő maga, saját kezűleg!

Gyakran mesélt a fiáról is, akit a miniszter úr közbenjárására vettek fel a berlini egyetemre. Meg az ő nevére írt balatoni luxusvilláról, amivel vidéki ízeit jutalmazták.

– Persze, nem használom. Nincs nekem arra időm. A miniszter úr családja és barátai szoktak ott nyaralni. Meg is érdemlik, amennyit dolgoznak. Majd talán nyugdíjas koromban leköltözöm. Nézem a vizet, a sirályokat… Na, de az még messze van. A miniszter úr családjának szüksége van rám. Mondja is mindig a miniszter úr: „Zsuzsikám, maga anyám helyett anyám.”

Egyébként minden háztartásbelinek jutott valami. A sofőr kőolaj- és médiacégekben résztulajdonos, a miniszter úr egyik testőre valami művészeti egyetem kuratóriumi tagja, a takarítónő korboncnok férje meg kórházigazgató.

– Az újságok persze azt károgják, bajban az egészségügy. Akkor nézzék meg a férjem kórházát! Ő nem herdálja az állam pénzét. Tudja, mire kell költeni. A múlt hónapban még a miniszterelnök úr is ellátogatott hozzájuk, hogy lássa a fejlődést – mesélte egyik sétánkon.

Gyakran sétáltunk, míg a gyerekek iskolában voltak. Csak a hazaérkezésükkor kezdődött a munkám. Labdáztunk, bújócskáztunk, napoztunk a teraszon. Gyerekmeséket néztünk a házimozin, és chipset ettünk.

A miniszter úr keveset volt itthon. Ha mégis, gyakran odahívott magához. Az ölébe ültetett, simogatott, és szép kislánynak, Mesikének becézett. Megcsiklandozott a hasamnál, ami kellemes, bizsergős érzést okozott. Ilyenkor kuncogott.

– Jólesik, Mesike? Tudom én! Mondd csak, „igen, apa, nagyon jó!” Na, folytassam?

Az volt a játék, hogy ilyenkor odakapok, ő meg elrántja a kezét, csak hogy rögtön visszategye. Én meg újra odakapok, és így tovább.

A nagyasszony csak négyszemközt volt velem kedves. Különben szidta a gyerekeit, miért velem játszanak ahelyett, hogy házit írnának. Néha a férjének is odaszúrt.

– Rakd már le az öledből! Legalább ha itthon vagy, foglalkozz a rohadt családoddal!

Ilyenkor a miniszter úr gyorsan felállított, és szabadkozni kezdett. Rejtély, hogy nekem vagy a nagyasszonynak.

A miniszter úrhoz sokszor jöttek barátok, üzletfelek. Az ilyen megbeszéléseken a család nem vehetett részt. Csak én. Uniós pályázatok, törvénytervezetek, tenderek… Tudták, az ilyesmi engem nem érdekel. Ők viszont szerették elfoglalni valamivel a kezüket. Néha, kényesebb ügyeknél, nevetve megcsipkedtek. Ugye tudod, hogy ez titok? Nehogy kiszivárogtasd a sajtónak! Én meg gyorsan biztosítottam őket, hogy tudom.

Egyszer egy tóparti luxushotel építéséről volt szó. Az egyik államtitkár figyelmeztetett: a környezetvédők tiltakozni fognak a fakivágások miatt. Egy miniszter azért aggódott, ha megint Párnás kapja a megbízást, Brüsszel rögtön korrupciót kiált.

– Talán a pénzt is visszatartanák – tette hozzá a miniszter úr egyik üzletbarátja.

– Lekövethetetlen cégre van szükségünk – bólogatott egy kormánybiztos.

Hosszan vitatkoztak, ki lehetne, de mindenki ellen volt érv. A miniszter úr odahúzott az ölébe. Megsimogatott, és megköszörülte a torkát.

– Mit szólnátok az Emese Álma építészeti ZRT-hez.

Értetlenség, hitetlenkedés, majd lelkesedés.

– Hogy ez eddig nem jutott az eszünkbe! – csapott a homlokára a másik miniszter.

– Óriási! – nevetett egy kövér kommunikációs szakember.

– Hát… Nem tudom, mennyire törvényes – aggályoskodta egy adótanácsadó.

– Meg lehet oldani… – mondta állát ütögetve egy másik. – Kicsit nehéz lesz megrajzolni a jogi hátteret, de…

– Majd szőrmentén megoldjuk – nevetett saját humorától elégedetten a kommunikációs szakember.

A miniszter úr államtitkára mosolyogva hajolt hozzám:

– Szeretnél egy céget, Mesike?

– Válaszolj szépen az államtitkár úrnak! – cirógatott meg a miniszter úr. – Jól van… Jól van, okos kutya! Csóválja a farkát. Szerintem minden álma egy építészeti ZRT.