Elmosódnak a táj kapaszkodói, a létrafokok
letöredeznek, s ha azt mondom, lajtorja
volt ez, amin valami képzelt magasságba
jutottunk, már nem hisznek nekem, és
csodálkoznak, miért cipelem azt a két
rudat, egyiket a jobb kezemben, másikat
a bal kezemben, pedig elég lenne két léc is
akár, az egyiket nevezném egyik létrafoknak,
a másikat másik létrafoknak nevezném,
vagy két istenverte ág, bármely fa ága
levelestől, madarastól, az egyiken állnék,
a másikra lépnék, az egyiken állnék,
a másikra lépnék, de ezen a helyen most
nem találni ilyet, s ha nem találni, hát,
nem keresem tovább, s akkor a rudak
görcsös félegyenesei között arra gondolok,
s már eleven testként moccan a felvetés,
hogy talán elég lennél te, és elég a vállad,
elég lennék én, és elég a vállam, hogy
ismét eljussunk abba a képzelt és szédítő
magasságba, ahol majd elmosódhatunk
mi, táj kapaszkodói, létrafokokként
letöredezhetünk, s ha azt mondod, lajtorja
volt ez, amin valami képzelt magasságba
jutottunk, már nem hisznek neked, és
csodálkoznak, miért cipelted azt a két
karót idáig, és viszed tovább, egyiket
a jobb kezedben, másikat a bal kezedben.