Elmosódnak a táj kapaszkodói, a létrafokok

letöredeznek, s ha azt mondom, lajtorja

volt ez, amin valami képzelt magasságba

jutottunk, már nem hisznek nekem, és

csodálkoznak, miért cipelem azt a két

rudat, egyiket a jobb kezemben, másikat

a bal kezemben, pedig elég lenne két léc is

akár, az egyiket nevezném egyik létrafoknak,

a másikat másik létrafoknak nevezném,

vagy két istenverte ág, bármely fa ága

levelestől, madarastól, az egyiken állnék,

a másikra lépnék, az egyiken állnék,

a másikra lépnék, de ezen a helyen most

nem találni ilyet, s ha nem találni, hát,

nem keresem tovább, s akkor a rudak

görcsös félegyenesei között arra gondolok,

s már eleven testként moccan a felvetés,

hogy talán elég lennél te, és elég a vállad,

elég lennék én, és elég a vállam, hogy

ismét eljussunk abba a képzelt és szédítő

magasságba, ahol majd elmosódhatunk

mi, táj kapaszkodói, létrafokokként

letöredezhetünk, s ha azt mondod, lajtorja

volt ez, amin valami képzelt magasságba

jutottunk, már nem hisznek neked, és

csodálkoznak, miért cipelted azt a két

karót idáig, és viszed tovább, egyiket

a jobb kezedben, másikat a bal kezedben.