Ewa Partum kiszórja a nyelvet

a nyelv mint emulzió a feltámadó szélben szétszáll

Ewa nem kap utána

az arcába csapó haját igazítja meg

örömmel szemléli az elemek boldog találkozását

szél és nyelv

domboldal és nyelv

sár föld tengervíz

habok és nyelv

aluljárók hideg betonja és nyelv

fák töve és nyelv

és a nyelv új életre fog kapni

miután teljesen összekeveredett önmagával

és a költő többé már nem irányít

végképp magukra hagyja a betűket

akik szétrajzanak a teljes szabadságban

összetapadnak egymással vagy szanaszét

terülnek a jelentések számtalan

formációját hozza létre az esetlegesség

senki nem fél és senki nem félt senkit és semmit

hiszen a költészet terében-idejében

megszületik a játék

és felfüggesztődik a félelem

a nyelv szétmállik előbb-utóbb

sic transit gloria mundi

betűnként a sárban

a fák gyökerei körül

a tengerben

kicsapja őket a partra a hullám

mások befele igyekeznek sodródnak himbálóznak

eltűnnek egészen

a nyelvet visszafogadta a világ

és a világ nyelvvé lett

amit közismertebb nevén akár

költészetnek is nevezhetünk

Ewa Partum áll

mint aki elszórta kincseit

és többé nem tart igényt rájuk

már nyílt öröm az hogy ez sikerült neki

oda kerültek a szavak ahová mindig is tartoztak

feltapadva régi és újabb jelentésekbe 

minden és mindenki néma

miközben a nyelvvel foglalatoskodik valaki

a kamera még vesz

aztán egy sötétebb-szürkés mozdulatnál elkenődik

lezárul