Hajnalban jött a felismerés,

a fürdőszobán át.

Hetek óta csöpögött a csap.

A szomszédra gyanakodtam,

nem gondoltam még rád.

Hogy már megint éjjel matat,

amikor csendnek kellene lennie,

de nem bír magával.

Dühömben mindennek elmondtam őt,

persze csak gondolatban.

A konyhája szomszédos az én hálószobámmal.

Szitkozódtam az ostoba tervezés miatt.

Végül sírni kezdett a zuhanyrózsa is.

Mindig éjjel.

Másfél méter magasból csorogtak tányérarcáról a könnyek,

feje kissé meghajtva, 

tekintete a kádba néz.

Vízgyöngyök koppantak a kád alján, 

elfolyó áldozat.

Tudod, mit tettem. 

A zuhanyrózsát a kádba fektettem, hogy ne halljam 

a kopogást.

Egy darabig csend volt.

Aztán eldugult a lefolyó.

És amikor a zárt ablakon keresztül befolyt az esővíz a szobába

és dobtáncot járt az ablak alatt felejtett cipősdobozon,

szerelőt akartam hívni

a lefolyóhoz, a zuhanyhoz, az ablakhoz, mindenhez, 

hogy javítsa meg.

Mert én mindig azt akartam,

hogy valaki más

mondja meg a frankót.

Pedig akkor már biztos voltam benne, hogy szavak nélkül 

szólsz, 

mert neked nincs szükséged a szóra, 

kizárólag nekem.

Szégyellem magam most.

Hogy olyan hosszú volt az út

az ágytól a fürdőszobáig.

Hogy a baj nem más, mint

segítség.

És hogy ember embernek orvosa

nem lehet.

Nekem kell

betérdelnem a csap alá,

a csatornaszagba.

Most hosszú hajszálakat húzogatok ki a sárból 

és ki tudja miből,

visszatartva az öklendezést. 

Nekem kell 

kipucolni ezt a lefolyót.

Felmosóvödröt tartani alá

és engedni 

hogy átmossa

a tiszta 

víz.