Azoknak a gyerekeknek, akik hintáznak a széken, mondom,

hogy tudom, milyen kényszeresen mozogni:

így mondjuk el, hogy korábban egy szorításban

fulladtunk meg.

Nem mi csináljuk, hanem a testünk.

Pályát képzünk felfoghatatlan események levezetésére:

hintázunk a székben, és szánkban nyolcasokat rajzolunk 

a nyelvünkkel,

így egy rövid ideig fennmarad figyelmünk.

Férfi tanáraink ezt néha ajánlatnak nézik,

pedig sokáig nem kellett, hogy nyelvünk hozzájuk érjen.

Nekik mondom, hogy tudom, milyen, mikor a test nem tud 

leállni:

ritmikus mozgással marasztaljuk a jelenbe magunkat,

ne nézd magad kívülről olyankor is, mikor semmilyen veszély

nem fenyeget.

Félünk, nehogy annyiszor kiszálljunk a testből, hogy angyalokká 

váljunk.

Magunkban szüntelenül dúdolunk,

a hajunkat szagolgatjuk, és rágjuk a körmünk:

úgy teszünk, mint aki itt van.

Ez nem velünk történik, hanem a testtel.

Újra és újra emlékeztetjük magunkat:

az ékezeteket biggyesszük a betűkre, mielőtt előre menekülnénk.

Tépdessük a szánk szélét, kinyomjuk a pattanásunkat,

megvágjuk a bőrünket, önkielégítünk.

Mikor kiugrunk a hintából,

jólesően felsóhajtunk, hogy még mindig itt vagyunk.

Tükörképünket tanuljuk felismerni az angyali arc helyett.