Vajon nem úgy van-e itt is, mint a karteziánus

babákkal? Mihelyt elengedem a babát, talpra áll.

Ugyanígy a bizonyítás is, ameddig ragaszkodom

hozzá, a létezés nem bújik elő, ha nem másért,

hát azért, mert váltig azon vagyok, hogy bizonyítsam.

Hanem mihelyst elengedem a bizonyítást, íme ott

a létezés a szemem előtt! A karteziánus babákat

nem bírom elengedni, de el kell engednem,

hogy létezzenek. Pedig jobban élvezem a nem

létező babát, amit azzal is bizonyítok, hogy udvarlással

tagadom. A lelki onánia istenbizonyíték.

Az ismeretlent ilyenkor lába közé fogja a baba,

és eltátott szájjal nevet, hogy pillanatokra 

kihagy a tudatom. Nem szabad elengedni!

– könyörgök, hiszen sohasem tudhatjuk, hogy

a lét kapta be a semmit, vagy csak lánckövet-

keztetéssel fojtogatom az örökké fennálló alapot.

De hát fennáll! Végre, köszönöm! Az ismeretlen

ekkor diaszpórába kerül. Miközben a baba fejét

fogom, a választott nép kivonul. Isten hozzád! 

Ha nem létezne költő, noha létezik költemény, 

igencsak különös volna, akárcsak fuvolaszót hallani

anélkül, hogy létezne fuvolajátékos.

Viselkedésemet azért nevezted a leghitványabb

plágiumnak, mert nem egyetlen embertől loptam,

nem is az emberi nemet loptam meg, de megloptam

az Istenséget, avagy mintegy őt magát loptam el,

és káromolván az Istent, jóllehet csupán egyszerű

ember vagyok, sőt, csupán hitvány tolvaj, úgy tettem,

mintha én volnék Isten. De a baba mindig talpra áll.

Hála! Szent! Szent! Szent! Miközben a baba fejét

fogom a semmi köpülője előtt, arra következtetek,

hogy szeretek fuvolázni. Végre nem érdekel, hogy

létezem, csak belecsobbanok a Dicsbe. Hamisítás

vagy nem: a költemény fennáll. És mámort ivám,

hevertem rózsaágyon, miközben a Menny Lyuka

szillogizmusra fakadt. De a baba mindig talpra áll.