Feketében vannak mindhárman. A magas, a köpcös és a bajszos. Kézfogás közben összeborulnak. Egy pillanatig az az érzésem, hogy valami kósza könnycsepp mindhárom férfi szemében a mosollyal együtt ott csillog.

A magas szólal meg először:

– Hát, fiúk, emlékeztek Zalán mondására? „Fiatal mindenki lehet, de öreg csak a java!” Szépen itt maradtunk. Jó lenne sűrűbben találkozni.

– Kezet rá! – válaszol a köpcös.

Megállnak egy pillanatra. A bajszos megjegyzi:

– Most, hogy megtanultam magyarul, meglátogattok végre?

A magas tetőtől talpig végigméri úgy, mintha nem is ismerné.

– Mióta nem magyar a székely, komám? – kérdezi. A zöldhatáron szöktél át, ha jól emlékszem. Vagy nem?

– De igen, voltak is bajok a jegyzőkönyv felvételénél. Többször kellett elmondjam, hogy két napig követtem az esthajnalcsillagot, nappal meg bujkáltam. Tudjátok, hogy azóta is pórázon vezet a gépírókisasszony. – Nevet. – És hát az első munkahelyemen nem értettem a konyhán a főnököm „Add oda a kést!” mondását. Jobbra néztem, balra néztem, ketten voltunk, rákérdeztem, hogy kinek adjam oda, miért nem azt mondod, hogy kérem a kést, vagy add ide a kést.

– Tőlem, amikor útbaigazítást kért egy autós, és elmondtam neki, hogy „Menj egyenesen előre, aztán ott a lámpánál felfordulsz balra.” Kiröhögött. De a buszmegálló közönsége is somolygott – támaszkodik a botjára a köpcös.

A magas ránéz és rákérdez:

– Attila, neked a lábaddal mi történt?

– Beszélgettem a medvével, hát nem félbeszakított? De nem fa a lábam, ne izgulj, újrahasznosított műanyag – azzal megveregeti az ominózus végtagot.

– Szóval, nekem is volt ám nyelvbotlásom. Az asszony leküldött a zöldségeshez hagymáért. Elszótagoltam, hogy vörös hagymát kérek, mert fehéret dobott a mérlegre a kiszolgáló, aztán megtanultam, hogy itt a lila a vörös! A spárgáról nem is beszélve, hogy az otthoni kötözőmadzag az itt zöldség, ki gondolta volna.

A bajszos szeme huncutul csillog, és mondja:

– Én elhívtam anyósékat egy igazi disznóvágásra. Fehér csizmában jött a drága. A pálinka megadta a hangulatot, s mikor a késsel belényúltam a disznóba, úgy esett össze, hogy a tisztaszobába kellett vinni pihenésre. De früstökre kihozta közénk a hasa. Szépen dicsérte is azt a finomat, amit evett, aztán mikor megmondtuk, hogy hagymás vér volt az, na, azóta vegetáriánus a drága mama. De – emeli fel az ujját – a puliszka a kedvence.

– A prézlis húst szalmapityókával először nálam sem értették, de ma már a gyerkőcök is így rendelik a vasárnapi menüt az anyjuktól. 

– Igaz is, mindenkinél van pulya? – a magas kérdez újra.

Bólogatnak.

– Mi van a jánnyal, akit a büfében kormoztál, Csongor? – néz a bajszos a magasra.

– A feleségem lett. Még jó, hogy leszálltam a pályáról, és udvaroltam neki. Botlábam volt a focihoz, hogy is mondtátok, darabos vagy milyen voltam.

– Magyaros, nem darabos. Rendes kávét hoztál nekünk és Fructót. Még krumplicukrot is szereztél az egész csapatnak. Igaz is, sűrűn jártok haza?

– Na, azt nem mondanám, de egy kicsikéért a Királyhágón mindig megállunk.

– Csevabcsics az itt, komám, nem kicsike! Miccs! – válaszol Attila. – Lehet már itt is csíki sört és gyergyói krumplis kenyeret venni. A szüleim már nem élnek. A családi házat eladtuk, de van egy kulcsos házunk Zetelakán. Egyszer majd, ki tudja, hogy alakul. Az ember egyedül születik, és egyedül hal meg.

Összeölelkeznek. 

– Itt a pont – mondja Zalán. – Beülünk egy korsóra? A vendégeim vagytok. Ott van még egy üres asztal a sarokban.

– Vigyük el, azt akarod? – kérdezi mosolyogva a bajszos.

Kitör a kacagás a fiúkból, ha jól sejtem, újabb emlék az, ami utat kér.