Ha nincs folyó, helyettesíthető mással;

testem a búzaföldeken jó lesz országhatárnak. 

Gondoltam elszántan, ragyogással. Kamaszként 

sarokvasakat szaggat az ember, keresi a kitörési 

pontokat, lázad. Ilyenkor mellünkből virág nő, 

hosszú hajunkat szivárvány pántja fogja össze.

Nekidőlünk a szélnek, felfejtünk titkokat, bokorszoknyák alá

nézünk. Álmodunk, erőt mutatunk, honvágyunk erősödik 

levegőtlen szobánkban. Elbitangolunk. Elbizonytalanodunk,

amikor tudatosul bennünk, hogy néha csak a fecskék

vizsgáznak jelesre hazaszeretetből. Zsebünkbe gyűrjük

barátunk képét, ő az, aki híd nélkül is átment. Utána

indulnak a szavak, hogy aztán megpihenjenek

a sárguló papíron.

Mégis szuszog folyó a közelben, hol megindul, hol alig 

vánszorog, kimosott gyökerek közé márnák szorulnak. 

Térdig ér a víz, két lépés után elmerülsz. Valamikor, júniusban 

nagy bajszú emberek hosszú folyosón andalogtak,

s rögzítették, hogy az Ipoly hajózható. Ennek ellentmond

a helyzet. Csak a víz közepén húzott határ bizonyos.

Áthatolhatatlannak hitt láthatatlan szögesdrót. Ösztöneid

irányítanak, dacosan megérinted a túlsó partot, az agyagos 

föld ugyanolyan ízű, mint emitt. Egy haza ez. 

Költöző madarak lépegetnek homlokunk szántóföldjén,

karmuk felszaggatja a határ csöndjét. Forr a nyár.

Halkul a szitakötő rotorja. Lepkéket kergetünk a réten,

darazsakat lapít meztelen talpunk, villan az ég vakuja, 

megmaradnak legyintéseink. Nyüzsög az ecetes hangyaboly.

Felfedező útra indulunk, gyakoroljuk a kutyaúszást.

A roncsolt híd csonkjai őrt állnak, mint szuronyos csendőrök

halálos ütések előtt. Alámerülünk, megfáradt aknát találunk

az iszapban, besül a gyújtószerkezet. 

Határvadászok vágtatnak, nyergük alatt hús puhul. Szabdalt

családok merészebb tagjai titokban átgyalogolnak a folyón, 

testvért ölelnek, szeretnek. Nagy nehezen otthonról hazaérnek. 

Bujdosnak és menekülnek. Vadvirágot szaggatnak szerelmüknek.

Sose hinnék, hogy egyszer majd itt is hidak nőnek. Hogy

a hídépítők negyven év szabadság után visszatérnek.

Kétség akad bőven: kompországba minek egyáltalán híd?

Míg alszanak a parti fűzek, megmásszuk az éj falát. Elmélkedünk,

az elherdált szabadságra gondolunk. A távolban karcsú fahidat látunk, 

szomorúan sétál rajta Fráter Erzsike, patakból iszik, ha inni kell. 

Mélabút hoz a szél szüntelen, majd minden megváltozik, daru az égen

és idelenn. Híd épül az Ipolyon. Szabó Lőrinc tücsökjei arrébb 

vándorolnak, 

a zaj időleges. Szürreális az alkony, a beton szép most, gyönyörű.

Az avatóünnepségre pezsgő helyett cseviccét merítenek.

Kinyílik a virág, száraz lábbal átmegyek, Európában várnak macskagyökerek, pipacsok, leanderek. Elindulnak a szavak is, hogy aztán a határ túloldalán sárguló réten megpihenjenek, kultúrák simulnak egymáshoz, 

alig hisszük,

hogy ez megtörténhetett. Fentebb is nőnek új hidak, barátságosak, 

kerülőket nyesnek. A kanyargó folyóban csuka vadászik, 

egy uszadékfán madár énekel, szorítom a palackpostát, inkább

átviszem az üzenetet: hogy várni érdemes. Kopog az eső 

a lapuleveleken,

hajnalban útra kelünk, zsebünkben visszük, hozzuk a reményt.

A lélegző hidakban ritkán csalódunk, enyhítik a bezártság érzetét.