Sohasem lehet tudni, mikor hal meg az ember

anyja vagy testvére, pákosztos cicuskája.

Bundát húzok magamra, mackót, egy divatos moha-

mellényt, katéteren folyatom ki a szót.

Sohasem lehet tudni, mikor tér meg az ember,

a tér ige helyet teremt, a termet betölti az ima,

milyen aprócska termet, és mégis, ha arra kerül sor,

kitágulnak a percek, belefér idejébe a test.

Sohasem lehet tudni, mikor süllyed a legaljára,

csak onnan, ha felfele jön. De hányan ott ragadnak,

pedig a lift a levegőben akadt el. Bennszorult a levegő.

Messze van onnan a lélek mélygarázsa.

Sohasem lehet tudni, boldoggá mi teszi az embert,

és vajon odaért-e, vagy csak a kezdet rózsaszínű

vattacukrát tépkedi, beleragad az ujja, és a Városligetben

vérezni kezd egy hagyományőrző tánccsoport.

Sohasem lehet tudni, mi jön mindez után.

Alagutakról szólnak, fényes kilincsekről, eufóriáról.

Hol voltunk eddig, ott kiderül. Rátapasztom a hideg,

zúgó űrre a kezem, vásári hűtőmágnest.

Sohasem lehet tudni, a költő elég merész-e,

sok az édesvízi, vad tátogás és a pantomimjáték, mulatós líra.

A téma körülhenyélése. 

Akkor jó az írás, ha mindennek vége.