T. K.-nak

Úgy morajlik, mintha nem is tudom, hol.

Talán az Adrián vagy pont a Tirrén-tenger.

Igen, mint akkor Castellamare del Golfón.

Nem érdekes, mikre emlékszik az ember.

Ahogy a kövekhez vágódva csattan.

Szétporlik, a levegőben pára fojtogat.

Mesélted, meg lehet fulladni a viharban.

Elmúlt már, csak zúgás karmolja arcomat.

Kezemben a Porhóval egy padon fekszem.

Zúg és lüktet hullámverés, iszapsűrű szavak.

Széllökések tépik a lombsátrat felettem.

Fujj, éppen úgy fáztam, miközben vártalak.

Kérdeztem, merre, de nem értem, mit felelnek.

Buona notte, hullám loccsan a zátonyon.

Feszülő vitorlák a távolban, szeretlek.

Ha nem vagy itt, medréből kilép a Balaton.

Fény és árnyék, egyre nyílik a blende.

Reszketve kapaszkodnak ághoz a levelek. 

Az égbolt szétesik hunyorgó pixelekre.

Sósnak érzem a rám hulló permetet.

Gyülekeznek, a gallyakon egyre több madár.

Hánykolódó padom felett dacol a széllel.

Kitartóan verdes, mégis egy helyben áll.

Tajték csap a partra, egy alsó ágat ér el.

Felismerik, ő az, mind biztosak ebben.

Mindig megvárják az utolsó seregélyt.

Végül összeáll, sötét felhővé rebben.

Algaszín suhogással valami véget ért.