61.

Eleredt az eső. Ez nem volt azért akkora katasztrófa, a kabátjaik vízállók voltak, a hátizsákjaik le voltak nájlonozva. De néhány óra múlva már kellemetlen volt, főként a sár, amiben tocsogniuk kellett. És estére valami szállást kellett keresniük. Én aznap végtelenül energiátlan és rosszkedvű voltam, csak vonszoltam magam Mária és Cornel után. Le-lemaradtam, úgy figyeltem a kapucnim alól, hogy ezek ketten tanakodnak, mesélnek, nevetnek, s közben tettem egyik lábamat a másik után, és minden lépés nehezemre esett. Az esőnek hála, hamar megálltunk, délután találtunk egy fából épített, viszonylag jó állapotban lévő fészerszerűséget, volt három fala és teteje, a célnak tökéletesen megfelelt.

Nem raktak tüzet. Fel sem merült, örültek, hogy megúszták az előző estét. Estére mindhárman elkedvetlenedtek, elfáradtak, enniük nem volt mit. Csak feküdtek, és hallgatták az eső kopogását a tetőn. 

De aztán másféle neszeket kezdtek hallani. Talán egy állat motozását. De lehetett a szél is, bár nem tűnt annyira erősnek, hogy ágakat fújna a fészer falához. Mindhárman felfigyeltek a zajokra, felültek. Egyre egyértelműbbé vált, hogy nem a szél az, nem is a fa vetemedése, hanem egy élőlény. Mindenki a puskájára tette a kezét, és feszülten várt. Egy középtermetű, szürke kutya jelent meg az építmény nyitott oldalán. Én rögtön tölteni akartam a puskát, de Cornel rám szólt:

– Ne! Egyedül van és nem támad! Ne bántsuk egyelőre. – A kutya nyugodt maradt, leült az eresz alatt, de a falak határolta téglalapon kívül, mintha mi hárman egy színpadon lettünk volna, a kutya pedig a nézőtéren, az első sorban, ült higgadtan, kíváncsian, átbámult a negyedik, láthatatlan falon. – Tiszta és nyugodt, látszik, hogy van gazdája. Várjunk egy kicsit. – És Cornel azzal csőre töltötte a puskáját. Mária és én is követtük a példáját.

– Vin cu pace – szólalt meg egy férfihang bal oldalról, a falon túlról, a bentiek látómezején kívül. Aztán magyarul folytatta: – Békével jövök. – Egy sötét bőrű, ötven körüli férfi lépett be felemelt kézzel a kutya mellé. – Florinnak hívnak, nincs semmi rossz szándékom. – Cornel rögtön letette a puskát, felállt, és meghajolt a férfi előtt, aki ezután le is eresztette a kezét. Mária és én még mindig görcsösen kapaszkodtunk a puskába. Nem értettem Cornel felelőtlennek tűnő viselkedését. A kutya és az ember beljebb jöttek, és letelepedtek a többiek közé. Aurél és Mária még mindig feszültek voltak, bár kisebb lelkesedéssel szorították a fegyvert.

– Hogy találtál ránk? – kérdezte Cornel.

– Már a tegnap esti tüzetek óta figyeltünk titeket. – A kutya közben beljebb merészkedett, körülszaglászott mindenkit, megsimogattam a fejét, hozzám dörgölőzött, és egy pillanatra minden olyan normálisnak tűnt, mint azelőtt. – Ő Leurka – bökött a kutyára –, neki a feladata eldönteni, hogy mit kezdjünk az idegenekkel. És most úgy döntött, hogy eljöhettek a táborunkba.

Mária és én még mindig zavartak voltunk, de Cornel lazán és természetesen viselkedett. Még ez is gyanús volt. Rögtön belement, hogy menjünk Florinnal, minket meg sem kérdezett. Az éjszakát a fészerben töltötték, tüzet is raktak. Aurélt és Máriát végül a fenséges étel nyugtatta meg, Florin ugyanis olyasmit vett elő a hátizsákjából, amit hosszú hosszú évek óta nem ettek: kenyeret. Vagyis inkább lepény volt, lapos, de a belseje könnyű és levegős. Úgy ették, mint a mannát. Aztán előkerült Florin utolsó, még nagyobb és meglepőbb ajándéka: a bor. Egy literes üveg fehér, savanykás, fanyar bort vett elő. Körbeadták az üveget, félórán belül elfogyott az egész. És ez megint transzcendens élmény volt, ezúttal nemcsak az eufória, hanem az ízorgia miatt is, amit a szánkban éreztünk. A félelem, az elővigyázatosság, a gyanú feloldódott, boldogan aludtunk reggelig.

Hajnalban keltek, nehéz fejjel, és amilyen hamar csak sikerült, el is indultak. Egész nap mentek, nem sok szó esett közöttük. A Nap már lefelé ereszkedett az égen, és még mindig vonultak. 

– Nem értem, ha ilyen messzire van a táborotok a másik irányba, akkor hogy vehettetek észre minket tegnapelőtt este? És hogy értél el hozzánk ilyen hamar? – megint Mária mondta ki a fontos kérdéseket.

– Ha nem látnánk és nem érnénk messzebbre, mint arra bárki is számítana, nem tudnánk megvédeni magunkat. – Florin ennyit válaszolt, és látszott, hogy ez a kérdés nem lesz jobban megvilágítva. Kérdezősködtek még, például hogy ők voltak-e ott két héttel azelőtt a falunál, ahol az ismeretlen csapatot látták, akik elől elmenekültek. Azt a választ kapták, hogy nem, ők nem jártak arra. Visszakérdezett, hogy vajon voltak-e kutyák, lovak, szekerek a sokaságban. Mondtuk, hogy nem, csak lassan mozgó embereket láttunk, azt is nagyon messziről. 

– Akkor azok nem a mieink voltak – jegyezte meg Florin. Mária rákérdezett, hogy kik azok a „mieink”, de a válasz elsikkadt valahol.

Az út utolsó részét, vagy kétórányit, már sötétben tették meg, késő este lett, mire közeledni kezdtek a táborhoz. Először a kutyák jelentek meg. Előbb kettő, aztán még kettő, hatalmas termetű pásztorkutyák. Ösztönösen összerándult a gyomrom, és legszívesebben nyúltam volna megint a puskám után, de a kutyák jámborak és barátságosak voltak. Florin ismerősként köszöntötte őket. Látták, hogy az ő és Leurka társaságában vagyunk, és ez elég volt nekik a bizalomhoz. Az egyik mellém szegődött, vidáman csóválta a farkát, és mosolygott, rátettem a kezem, annak még inkább örült, megsimogattam a fejét (a mellem magasságában volt), azután nem is tágított mellőlem, míg a táborba nem értünk, eldöntötte, hogy barátok vagyunk. 

De még nem voltunk ott, még mindig a sötét, éjszakai erdő alig követhető ösvényén baktattunk. Majd emberek érkeztek szemből, a sötétből. A bőrük a Florinéhoz hasonlóan barnás-karamelles volt. A kutyák örömmel fogadták őket, Florin összeölelkezett velük. Cornel meghajolt az újonnan jöttek előtt, de az volt a furcsa, hogy az egyikkel összeölelkezett. És utána úgy viselkedett, mintha mi sem történt volna. Aztán lassan-lassan elérték a tábort. Egy völgy fölé értek, a kutyák előreszaladtak, és lent, a patak medre mellett vagy negyven szekér, sok-sok ember, zaj, emberi beszéd foszlányai, épített tűzhely, pislákoló fények, élet várta őket. 

A szekerek félcső formájú tetőzettel voltak lefedve. Egy szabályos, fordított trapéz volt a szekérkas, rajta a félcső alakú, főleg nájlonból és ágakból készített fedés. És ez a látvány számomra rögtön torokszorító nosztalgiarohamot okozott. Gyerekkorom óta nem láttam ilyet, gyerekkorom óta nem láttam cigánytábort. Ilyen nagyot pedig soha, akkoriban négy-öt szekérrel jártak, legalábbis én így emlékszem. 

62.

Zsúfoltan vótunk a vonaton, nagyon sok ember, de egy ülís vígül csak akadt mindegyikünknek. A vonat monoton zakatolása, ringatása hamar elaltatta mindannyiukat. Vagy egy óra múlva tértek csak magukhoz, arra, hogy nagyon fáznak. Schulteis is ébren volt, pedig ő nem fázott az új kabátjában. Valóban nagyon hideg volt a vonaton, látszott a lehelet. 

– Felváltva kellene viseljük azt a kabátot, jusson mindenkinek egy kis meleg – javasolta Czier Pityu. 

– Igazad van – szólt lehajtott fejjel Schulteis, és már vette is le a kabátot, nyújtotta Pityunak.

– Adjad a Kreiternek. – És a kicsi oda is adta. Kreiter Mihály perceken belül elaludt, miután felvette a bundás kabátot. Csend volt a vonaton, főleg ahhoz képest, hogy mennyi ember zsúfolódott össze. Schulteis kinyitotta a hátizsákját, belenyúlt, kivett belőle egy könyvet, és elkezdte olvasni.

– Az meg mi az isten? – kérdezte Czier. – Az egy kibaszott könyv?

– Igen – nézett rá ijedten Schulteis.

– Te képes vótál egy kurva könyvet átcipelni a fél világon? Egy, legalább kilós könyvet a zsákodba’? Mikor itt a világvége? Te egy kurva könyvet cipelsz? 

– Igen. – Schulteis csak ennyit mondott, bár elvörösödött. Visszabújt a könyvébe (A vas fiai Kodolányitól), közben vakarózott, hol a térdét, hol a csuklóját, hol a nyakát vagy az ujjai közét vakarta.

A vonat néhány óra alatt megérkezett Passauba, vasúton nem volt nagy a távolság. De mire leszálltunk, mán a peronon, mind vakaróztunk. A legjobban a Kreiter. De Schulteis is nagyon elszántan vakarózott. És hát mink is. Megníztük jobban magunkat, meg egymást is, és hát mind tele vótunk bolhával.

– A kurva isten lova bassza szájba azt a kabátot, meg aztat is, amék néked adta! – Káromkodva típtem le a Kreiterrűl a bolhafíszek kabátot, fejbe ütöttem véle a Schulteist, osztán olyan messzire dobtam be a sínek közé, amennyire csak bírtam. A kölyök szeme könnybe lábadt:

– Hülye vagy, az egy teljesen jó kabát vót!

– És tele vót bolhával, te idióta! – förmedt rá a kicsire Pityu is.

Passau gyönyörüszíp város. Wunderschön Stadt. Bécs is nagyon szíp, de túlságba nagy, zajos, koszos. Túl sok ember. De ez a Passau, ez valahogy mindenbül annyit vesz magába, amennyi még jó. És hát szebbníl szebb házak, templomok. És ahogy a három folyó összeír, és mindegyiknek más a színe, még sok-sok kilométer után is, az különösen szíp. Még egy napot eltöltöttek a városban, császkáltak ide-oda. Egy körülbelül velük egyidős, szép hajú, szép ruhájú fiúval is megismerkedtek az egyik parkban. 

– Nektek nagyon viszket mindenetek! – szólt oda hozzájuk derűsen. És hát a bolhák tényleg nagyon csípték, bosszantották őket. De ez ebben a pillanatban nagyjából annyira tűnt fontosnak, mint a túl erős március végi napsütés vagy egy elzsibbadt kézfej, lábfej, ha az ember a feneke alatt felejtette.

63.

Medzsünk. Medzsünk, osztán medzsünk bele az erdelőbe. Né, ottott egy bonga, egy lagóca, de vajh az ottott egy gyilkolós vagy egy nyammfinom lagóca? Nem, ez gyilkolós, kell a feneseggnek. Né, ottott egy szamolca, sok szamolca, mán ez kell, paklolom a gerebenbe. Tyűk és akkor látogatom, hogy arrébb füst, a szagját is szagolom. De akkor a többiekmink is már szagolnak a lebegőbe, gyorsul a dobogásuk, halkan jajgatnak. Átslasszingolok én is a piros oldalra, ahol Burku, az erős szagolgatja a lebegőt. Csendesbe változzuk a menést, mi a fenesegg, milyen tűz! Milyen bűz. Alálapulva kinézzük a fák takarójából a tisztásságot, és ott mintha idegen többiekmink volnának. Naggyon réges voltunk ebben az eredőben, van harminc holdjövésmenés is, miolta sok szülésezett, sok halálgatott azolta. Kik ezek az idegen többiekmink. Láthatásunk szerént csak olyanminthák. Küssebbek. Küssebb a fejük. A tíztűz környül hangosak, isznak egy csunyhabunkó víztartóból, idegen hangokat hallatnak, ami többiekminket megijjeszt.

Mendegélünk a ligetes-cserjésben, és szemembe ötlik egy gombácska, talán bizony galóca lesz az, de milyen, kérdem kíváncsian, a kegyetlen vagy a mennyei ízű, aztán látom, hogy a zöldes kalapú iszony az, hát ez nem érdekel, de ekkor már nem is a galócán csügg a szemem, egyre sűrűbben állnak a fák, gyorsan haladunk a többiekkel. A szemem sarkába akad belé a szamócaszín, és valóban: szamóca az, kapdosom is rögtön a szedegetőhálómba, ám ekkor füst illata csapja meg az orrom, és látom, látjuk is az ég felé törő, szürkésen gomolygó oszlopot. Társaim zaklatott, de ijedten halk vijjogása világossá teszi, hogy ők is észrevették ezt a furcsaságot, de hiszen a tűz titkait csak mi ismerhetjük, át is lépkedek a jobb oldalra, ahol Szónia, az öreganya fejét, orrát éppen a gomoly, az otthonos illat felé forgatja-ferdíti, lopakodva araszolunk tovább, és a fák sűrűjéből lessük meg, mi ez a furcsa csoda: olyan, mintha a nagyobbacska tisztáson mi lennénk. A Hold nagyon sokszor, talán huszonnyolcszor is elfogyott és újratelt, mióta ezen a tájon barangoltunk legutóbb, sokan születtek, sokan haltak azóta. Ahogy jobban szemügyre vesszük őket, már egyértelmű: hasonlítanak, de nagyon mások is, mint mi vagyunk: nagyobbak, sokkalta nagyobbak nálunk, de van tüzük, akárcsak nekünk! Furcsa, számunkra ijesztő, mély hangokat ordítanak, mintha a nők is férfihangon, és egy különös, gyönyörű formájú és színű amforát adogatnak egymásnak, abból isznak folyamatosan.

Naple. Viddzsahúdzodzkodunk bele az erdelőbe, nem keresgedünk balrangot, csak jól messzire, ne horkolásunkat hallják ezek a kisfejű, kisvállú majnemmink. Napfel. Burku, az erős döngdöl nekünktöbbieknek:

– Ezek a furcsa gnómok gonosz szellemek, fel akarták venni a mi alakunkat, de nem sikerült nekik! Kicsi a fejük, kicsi a válluk és a mellük, nagy a faszuk! Gonoszak! A szellemek azt súgták, hogy el kell őket pusztítani. Gyerünk!

Miközben a Nap átbucskázik a világ peremén, és előkúszik a sötétség, mi visszahátrálunk mélyen az erdőbe, nem keresünk barlanghajlékot, csak az öreg fák tövében húzzuk meg magunkat, míg az álomidőben frissülünk, jó messzire a tisztástól, nehogy észrevegyenek minket az óriások, még a tűz oltalmáról is lemondunk ezen a baljós éjjelen. A pirkadat első fényeire ébredve már mindannyian izgatottak vagyunk, és a gyomrunk is azt követeli, hogy folytassuk a mai nap is az életet, de ekkor Szónia, az öreganya szólal nagy és éneklő hanggal, ami a szellemek jelenlétét jelenti, akik az ő bölcs hangján beszélnek:

– Ilienfala képzefereg átalányveve és bonhoklánik! Képkerevi itigla házopla dővidény parrag, parrag ditláf, parrag tömöflév, dem demeszkeni forgetóbla mánteker uglon, uglain doblan. – Vagyis hogy az óriások a haláldémon szerzetei volnának, nincs más választásunk, el kell pusztítanunk őket, hogy írmagjuk se maradjon, ezt meg kell tennünk, még ha nehéz is.

Újbólilag settengetünk, a tisztás környe, a kisfejűek furán. Kevesebbnek feltűnhődnek. Egy botozattal baszogatják a földezetet, szúrkálnak, vájkálnak, hajolnak, bajolnak, tépgetnek ilyen gazt, smajdignak olyan gazt. Varázsonolnak valamit a földezettel. Burku üvöltöz, többiekmink bömbölve rohanvást a kisfejűekre, tyűk, vértakony, fájdalom, halálgatunk sokan, de többiekők mind. Van az örem, van a bűn, elfáradozás, de azon a Nap alatt sokat eszünk, megemésztjük a kisfejűeket, kiszedjük a csontjuk és a fejük velejáróját, szopingáljuk. Megisszuk a csunyhabunkó víztartóból a vizüket, de nem víz, rossz, de jó. Öl, de szül. 

Ahogy a Nap emelkedik az égen, mi is megindulunk a félelmetessé vált, reggeli fényben még nagyobbnak, egész nagynak tűnő tisztás felé, hogy beteljesítsük a végzetünket. Kilessük az óriásokat, akik egészen különösen viselkednek, és mintha kevesebben is volnának, de szürkületben és napsütésben másként és másként látja a szerzet, másként számolja meg a valóságot. Különösen viselkednek az óriások, egy hosszú, hegyes pálcabottal vájják a földet, vizet hordanak rá a patakból, ezeket s azokat a növényeket kitépkedik, és egyetlen, bolyhos, magos fűszálat pediglen úgy babusgatnak, mintha a gyermekük volna. De Szónia felvisít, mint a végzet keselyűje, és már rohanunk is a tisztás felé, és sokkal többen vagyunk, mint az óriások, csak a derekukig érünk, mégis egytől egyig meghalnak a félelemben, a vérben, a fájdalomban, és ez a félelem, vér és fájdalom, és igen, a halál minket is ugyanúgy érint és bemocskol, de mégis: mi megmaradunk, alig tízen-tizenöten vannak közülünk, akik már végleg az álomidőben ragadnak. De a csatának vége szakad, és mi, a szellemek parancsához illően, falatozunk, lakomázunk az óriások húsából, főleg csontjuk és agyuk velejéből, nehéz munka hozzáférni ezekhez az isteni lényegekhez a démoni keménységű csontok mögött. Aztán megisszuk azt a halálszagú és -ízű italt, amit az angyali kecsességű amforákban találunk, amiben sürjen úszkálnak a babusgatott magos fűszálak, megisszuk, és megvadulunk, megbölcsülünk, mintha bizony az isteni gombácskából ettünk volna, de nem a szellemekkel, mint a gombácskák után, hanem a démonokkal beszélgetünk kábultságunkban, de nem félünk tőlük, együtt táncolunk és visítunk velük, könnyű ez a kábultság, nincs benne semmi félelem, de szeretet sem sok.

Bebabócázgatva találgatás tőlünk a balrang, ahol ezek a kisfejűek állandóan, de állandóan bebújóznak, anyahosszabbítás, többiekmink oda be alunni. Csunyhabalrang, van festve a falrazatra, de csunyhacsunyha, kriszkraszhülyeségek, nem szépek, mint többiekmieink szép rajzolatjai. Mink szép szőrolifántokat, farkancsokat, ezek kriszkraszhülyeségeket. Kisfejűek.

A szörnyű nagy észvesztés, aztán szörnyű nagy álomvágyba csap át, behatolunk a barlangba, amit egykoron mi is sokat használtunk, és ahol most az óriások, úgy tűnik, folytonosan-folytonosan benne laknak, mintha egy állandó anyaméhben. És megdöbbenünk, hogy milyen szépségeket festettek a falra, mintha a gombácskáktól kapott, becsukott szemmel látható szépségeket sikerült volna a falra teremteniük, és ebben a szépségben, a démonokkal való kibékülés és tánc örömével, jóllakottan távozunk, vissza se nézve, az álomidőbe.

Álomálomban hülye kisfejű beszél valami hülyeséget, a többiekmink is érti, pedig hülyenyelven ugat, mint a szelídfarkas, mikor torkozatán akad a cafat. De hülyeséget ugat.

Az álomidőben mind ugyanazt látjuk, mind ugyanazt halljuk, ahogy egy óriás, hasonlatos ezekhez, akiket legyőznünk adatott, beszél, azon a mély, félelmetes hangon, amit az óriások hallatnak, és az ő, számunkra érthetetlen módján, de mégis értjük, az álomidő ajándéka ez. Értjük, de nem értjük, mintha olyan füvekről, fákról, állatokról, gombákról beszélne, amiket mi nem ismerünk, mintha olyan cselekedetekről, amik nem is léteznek, mintha olyan szellemeknek mondaná ezeket az egyszerre érthetetlen és érthető dolgokat, akiket mi nem ismerünk. „A neandervölgyi emberek és a vadászó-gyűjtögető sapiensek művészete érdekes módon sokkal gazdagabb volt, mint a letelepedetteké, földműves-állattenyésztőké. A floresiensisekről nem sokat tudunk, az agyuk sokkal kisebb volt, művészetet nem hagytak hátra, mégsem mondhatjuk, hogy ne lettek volna emberek. Mindegy is, csak mi maradtunk, sapiensek, ezek a nagyobb és kisebb szerzetek pedig a génjeinkben élnek csak tovább. Ettől még, szerintem, embereknek kell neveznünk őket.”

Reggeg arra kelünk, hogy halunk, többiekmink nagy része halottan kel, aki kel, az is kell a kisfejűeknek, dzsönnek, dzsönnek, kurva sokan vadzsnak, honnen ennyien, mind meghalunk bazmeg reggeg.

A pirkadatot nemcsak a Nap, de a vérünk is vörösre festi. Legtöbbünk vissza sem tér az álomidőből, visszatérés nélkül lép át a szellemek közé, a vámot és a révet a vérével és a velejével fizeti meg. Akik vissza tudunk térni pár percre, azt látjuk az összes félelem súlyával a szívünkön, hogy az óriások rengetegen vannak, tizenkétszer többen, mint mi, és a mi kis törékeny testünket úgy törik össze pillanatok alatt, mint mi egy-egy mókus és nyuszi testét. Senki nem marad közülünk, aki tovább beszélhetne füvekkel, fákkal, állatokkal, gombákkal, földi szellemekkel, nem kellett volna, jaj, nem kellett volna a magos fű italát megigyuk, nem kellett volna, jaj, nem kellett volna a démonokkal parolázni.

„Nagyon sokan vagyunk, nagyon sokan, és egyre többen.”