Fölém hajol az éjszaka, mint egy kórházi angyal.

Attól félek, azzá változom, amire elalvás 

előtt gondolok. Akár egy hiba a tükörben, 

elnyúlnak az öngyilkos gondolatok. 

Saját fényű tabletták, az ég szélére félrerakott csillagok,

átsüt köztük a Hold, legsötétebb fényével. Aki ránéz,

álommá változik, de én még nem tudok aludni,

ezért nézek magam elé. Hullámzik a fehér csempe, 

mintha halakat látnék benne, önkívületben úszó,

parancson ragadott kezeket. Valami hideg kémlel,

valahol a tél után van egy évszak, ahol álmom

hófehér magányba nem fényesedhet vissza.