A könnyűfém szerkezet minden 

lépésnél megingott, a fokok közt 

lenézve a csupasz földet láttuk. 

Először fák vettek körül, aztán az ég.

A platóról messzire lehetett látni, 

de elvesztek a részletek.

Alattunk ágak, tűlevelek, 

por, kavics, és az élmény,

hogy a fakéreg felhorzsolja a bőrt,

és elbotolhatunk egy kiálló gyökérben.

Idefent az erdő, ahogy ismertük, véget ért.

Bevéstük a nevünket a korlátba:

olyan volt, mint egy üres, szürke papír. 

Percekig nem mertünk ráírni, de végül 

meghúztam az első vonalat.

A kilátó testén azóta gyűlnek a bicskával, 

hajtűvel ügyetlenül megformált betűk:

egyfajta számontartás ez a magasban.