Ez itt nem tér: a tér emléke csak.

Ezek nem emberek: kísértetek.

(Rakovszky Zsuzsa)

Meleg fényű ledlámpák tükre 

nedves kockaköveken

afféle óvárosi csillagösvény 

csupán a kocsmaudvaron 

megcsappanó tömeg jelzi 

az órák múlását

éjjeli körútjukra indulnak 

a város legszebb halottai

hogy anekdotákban 

pihenjenek meg amíg végre 

elhagyhatják a várost

ezt a várost a nosztalgia tette naggyá 

és az okozza majd vesztét 

ismételgetik az asztaltársaságból

azok akik még ma is gúny nélkül

nevezik egymást mesternek

a város legszebb halottai ott teremnek 

közöttük a kocsmaasztalnál

láthatatlanok ahogy a legtöbb halott

kérnének még egy kört ha tehetnék

megdrágult a sör mióta ők már nincsenek

haragudni sem tudnak már

mert aki haragszik 

sosem szabadul a városból

a sör viszont tényleg pofátlanul drága

dzsentrifikálódott a társadalom ugyebár

ismételgetik majd koccintanak 

ahonnan húsz éve még házinénik 

szigorú de süket tekintete elől

menekültek a szabadságot

ígérő belvárosi éjszakába

oda most ötcsillagos életet ígérnek 

és a házinénik 

akiket már nem hordoznak 

emlékeikben annyian

mint a város legszebb halottait

szabadok lesznek végre

házaik mint molyirtószagú örökségük

az innováció 

komposztja marad csupán

ugye hogy kevesebb sörtől 

is ugyanúgy be lehet rúgni

ismételgetik hazafelé

és a házinénikre az évek múltával

egyre nagyobb szeretettel gondolnak 

két füst között fehér autó

néhány taxi kiaraszol a sorból

a sofőr nem szégyell segítséget kérni 

ha még nem ismeri az új építésű

negyedek semmitmondó utcaneveit

bolygók madarak fák vagy virágok

ez már rég nem a szégyen városa

ha az lenne 

a város legszebb halottairól is

elneveztek volna már valamit

utcákat fákat csillagot vagy 

legalább virágokat

akkor sem lennének szabadok

ahogy szépek sem voltak soha

akkor sem lennének szabadok

ahogy szépek sem voltak soha