Szabó K. Attila: Nem hiszek a tavakban. Erdélyi Híradó Kiadó – Fiatal Írok Szövetsége, Kolozsvár, 2025.
„A honvágy szüli a kalandokat, és a szubjektivitás – melynek az Odüsszeia az őstörténete – ezek révén szabadul meg az ősvilágtól. Az, hogy az otthon fogalma szemben áll a mítosszal, melyet a fasiszták hazává szeretnének átfesteni, az epopeai legbelsőbb paradoxonát rejti. […] Novalis meghatározása, miszerint valamennyi filozófia honvágy, csak akkor igaz, ha ez a honvágy nem oldódik föl egy elveszett legrégibb állapot látomásában, hanem az otthont, a természetet magát mint a mítoszból kikényszerített valamit mutatja.”
(Max Horkheimer – Theodor W. Adorno)
Elsőkötetes szerzők esetében rögtön az elején szokás róluk jelezni, hogy elsőkötetesek.
A könyv fellapozása előtti elvárások kezelése helyett koncentráljunk most inkább másra: azokra az olvasói elvárásokra, amelyek már a szöveg hatására képződnek meg, rövidebb és hosszabb távon fenntartható interakciókra ösztönözve az olvasót a szöveggel. A Nem hiszek a tavakban kapcsán azokra a feltűnő effektusokra lehetünk különösen kíváncsiak, amelyek arra késztethetnek, hogy olvasás során ne akarjunk megbízni ezekben a novellákban.
(1) Miért ennyire nehéz elköteleződni amellett, hogy az olvasáskor felmerülő narratív-szemantikai sejtéseket elvárhatóknak, beigazolódóknak gondoljuk, és nem gyanítható csapdáknak? (2) Nézzük meg, ezek az effektusok mi köré épülnek fel, mire rétegződnek, mi olvasható a szöveg centrumaként. (3) Mi mindennek a szerepe, mire megy ki a játék?
(1) A Nem hiszek a tavakban mind a kilenc novellájára jellemző, hogy a kiszámíthatatlanság, megbízhatatlanság hatását keltik, aztán mégsem történik velük/bennük semmi váratlan. Nem lehet egyetlenegy tapasztalatban (látomás, depresszió, hallucináció, őrület, emlékezetkiesés stb.) pontosan megragadni, mi itt a gyanús, mi miért szokatlan. A gyanúkeltés nem abból ered, hogy narratív vagy nyelvi eszközökkel a szövegek megsértik az előzőleg megkonstruált elvárásokat, mert az elvárások eleve megbízhatatlanként kerülnek bele a jelentésképződés folyamatába. A történések, a felvett nézőpontok, a szövegben számtalanszor feltűnő (álom)képek, a narrációt kibillentő gyakori, snittszerű váltások, összhangban a karakterek belső folyamataival és megnyilatkozásaikkal, azt a hatást keltik, hogy nincsen minden rendben, valamire nem látunk rá, valaminek történnie kell, vagy valamit elhallgatnak előlünk. Miközben többnyire végig ismerős dolgok jelennek meg, és ismerős helyzetek állnak elő.
Mind a kilenc novella már első mondataival olyan megismerés- és látásmódokkal szembesít, amelyek mentén az ismeret átlép az ismeretlenbe/beláthatatlanba (és éppen ezért megbízhatatlan), az érzetek intenzívek, de elérhetetlenek (álomszerűen), vagy történt valami, ami zavart kelt a dolgok megszokott kategorizálásában. Már az első két szöveg kezdőmondataiban feltűnnek a kötet emblematikus motívumai, az álom, az otthon és a család: „Már egy hete a nappaliban alszom, és a nagyanyám válásáról álmodok.” (5.); „Mióta anyám nem halt meg, mindig ezzel álmodok. Rákok jönnek ki a vízből, szépen sorban, mint a nyomvafelejtett billentyűk a szövegdobozban.” (13.) Nemcsak az álom, de a nappaliban alvás és a „[m]ióta anyám nem halt meg” kijelentés is (furcsa megfogalmazásával együtt) jelzik a rendkívüliséget. Később, a Vakondinda, a Cseppkőbarlang és az Érintő Dr. Hantaihoz elején olyan helyzetekbe csöppenünk, melyekben első benyomásra egymásnak ellentmondó valóságokat kell összefértetni: „Azt akarom mondani, inga. Egyszerre két valóság sodor, és mindkettő medre a szemhéjamba van ágyazva.” (34.); „Nagyanyámnak élete végéig göndör haja volt, de történtek vele még más csodák is. Mikor például kijelentette, hogy vége, nem a szája mozdult, csak ömleni kezdett belőle a víz.” (132.); vagy amikor Dr. Hantai hadnagyot egy végképp bürokratikus gépezet, a katonaság, a száraz bőre miatt nyugalmazza. A Camal fiai és a Dögös című szövegek egy-egy váratlan, balsejtelmes szituációval, az autóroncs és a tehéntetem képeivel indítanak. Az Invezúvban az elbeszélő egy gyermek, aki arról mesél, hogy a néhány évvel ezelőtt elárasztott település helyén létrehozott mesterséges tavat hogyan érik át az árnyékok a felkelő nap fényében (a perspektívák torzulásának egy igen erős képe), miközben apjával „keresztelőszentjánosdit” játszik: „akkor az árnyékban olyan, mintha egyszerre ugranék le a felhős erdőről, s apa válláról is, bele a hosszú, fekete alak legelejébe.” (39.) Az így feltáruló hiányt, a „normálistól”, a megszokottól való enyhe eltávolodottság affektusait nevezhetjük furcsa véletlennek, csodának, kitakarásnak, misztikumnak, őrületnek, anomáliának, heterológiának[1] vagy akár pusztán képzeletnek. A gyanúkeltés interakciója (mely eltérő módokon ugyan, de rendre nagyjából egyforma hatást kelt a kötetben) aztán vagy kitart a szövegek végéig, óvatosságra és a szövegtől való távolságtartásra intve, vagy nem – és megszokottá, egyben monotonná válik.[2]
Ezt az állandósult gyanút, az ismerős idegenkedést (és az idegenségérzet ismerősségét) a könyv fülszövegében Selyem Zsuzsa találóan foglalja össze: „az lehet az ember érzése, hogy semmit nem ismer igazán. Egyszerre hozza szóba és hallgatja el a dolgokat”. Ebben sincs semmi különös. Van, amit nem lehet, van, amit nem tudunk, van, amit nem szabad, és van, amit nem akarunk kimondani. Eszerint a képlet nem is túl bonyolult: ha a szövegben túl sok és túl feltűnő az elhallgatás, a dolgok kiismerhetetlenségével való retorikai játék, megjelenik a gyanú. Ez az elhallgatás lesz itt már-már túlzóan észlelhető. (Túlzóvá válik már csak azért is, mert a szöveg néhány pontján olyan váratlanul szakad meg, az egyértelműsítés, az egyenes, már-már önértelmező kimondás rögtön olyan szintre lép, amely minden mást relativizálva elszólásként, az addig elfojtott áttöréseként hallatja magát.)[3]
De vajon melyik lényegesebb: amit mondunk, vagy az, amit kimondáskor (vagy a kimondással) elhallgatunk, és hogy miért hallgatjuk el? A közhely vagy a tabu? A folytonos beszéltetés vagy a tabusítás? Talán ezek azok a kérdések, amelyek felé a gyanút irányítanunk kéne?[4] Arra, hogy pontosan hol teszik és hol nem teszik az elhallgatások rejtélyessé a szöveget, éppen azért nem lehet egyszerűen rámutatni, mert eleve hozzá vagyunk szokva némi elhallgatáshoz? Olyan dolgok viszonyában élünk, és olyan dolgoktól függünk, melyeket sosem lehet eléggé kiismerni ahhoz, hogy teljes bizalommal rájuk utalhassuk magunkat. Ilyenek a múlt, a nyelv, ilyenek az istenek, a család, ilyenek az emberek körülöttünk, és persze az is, amit ezek meghatároznak: mi magunk. Kicsúsznak a kezeink közül. Maximum annyira uralkodhatunk mi felettük, amennyire ők felettünk uralkodnak.[5] A kötetben legalábbis ez tűnik a megismerés, az én- és a jelentéstermelés legáltalánosabb működésének, a novellák szövegét éppúgy áthatva, mint a szövegből kiolvasható jelentéseket. Osztozni lehet mondatról mondatra azon a vánszorgáson, amelyen a karakterek keresztülmennek, hiszen közvetlen módon – a szöveg monoton lassúságában, a gyakran mondatokig kitartott képekben és benyomásokban, az elválasztható stílusrétegek hiányában, és abban, hogy szinte semmiféle (nyelvi) játékosságot nem jelenít meg – vagyunk kitéve a karakterek érzeteihez hasonló érzeteket keltő poétikának.
(2) A Nem hiszek darabjai elsősorban az otthon, a család, az oikosz (ökosz) központi fogalma és témája szerint köthetők össze, vagyis aszerint a közös szerint, amely a lehető legtágabb értelemben vett otthonhoz fűződő legtágabb értelemben vett honvágy. Otthon lenni bárhol. Otthont teremteni bármiben. Otthon érezni magunkat bárkivel. Ennek érdekében kell rendbe tenni az embertársi viszonyokat (ahogy a kötet majd minden novellájában megfogalmazódik mint alaphelyzet és szereplők közti kulcsprobléma), felismerni az egymás között húzódó törésvonalakat, felkutatni a hiányzó történet-, emlék- és információdarabokat, kitágítani az otthon értelmét, az ökoszét, kinyitni az ismeretlenek, elfeledettek, sérültek, kiszorítottak, megbélyegzettek felé. A családhoz és az otthonhoz hozzátartozik a családi emlékezet (titkaival és mendemondáival együtt), a hagyomány, a generációkon átívelő sok sérülés és konfliktus, a bűntudat, a gyász, az együttérzés. Ezeket kellene belakni és otthonossá tenni.
Mindezt úgy, hogy az az otthon, amelyik megszült minket, már csak hiányként van jelen. Újat kell építeni helyette. Olyant, amely már nem a kényszerből és a kikényszerítésből ered, hanem egy újfajta összetartozásból, mely általunk is, velünk együtt jön létre. Ez az építés gyakran keresés, üldözés, küzdelem, (pár)beszéd, jövőképgyártás, és egyben negáció is. Godard JLG/JLG című, önarcképként hivatkozott filmjében arról beszél, hogy az embernek két otthona van: az elsőbe beleszületik, a másodikat az első megtagadásával foglalja el. Ha a közösség lehet otthon, ide első lépésként annak a megtagadásával érkezik meg az ember, amit egy tetszőleges pozícióként és szerepként, az ezekhez társított kényszeres beszédmódokkal, mondatokkal, értékekkel, cselekvésekkel együtt, a közösség kiszab neki, illetve rákényszerít. Az otthon mint valódi, végső menedék nem a közösség és az egyén ellentétében szilárdul meg, hanem éppen fordítva, az ellentét megszüntetésével jöhetne létre. A befelé fordulás helyett az egyén kifelé fordulásával, akarata és cselekvései eredményeképp, az ő együttműködésével megszületett közösben. Így mérséklődnek azok a szembenálló viszonyok, melyekben az egyénit a közös és a közöset az egyéni rendeli alá. Az otthon maga az otthonkeresés: probléma, feladat. Ha úgy tetszik: a szubjektivitás éppen abban merül fel, hogy kibékíteni igyekszik ezt az ellentmondást. A Nem hiszek énjei is erre tesznek kísérletet – vagy a teljes kötet tágabb keretében vizsgálva: ennek a kísérletnek az énjei.
Az ökoszt említve nem kerülhetők el azok a szövegrészek, ahol a kötet érinti a környezetiség témakörét, melyre az otthon fogalma ezáltal is kiterjesztődik. A szöveg egészére jellemző a nagyfokú vizualitás, látványait pedig elsősorban tájakból, falvakból, városokból, álló- és folyóvizekből, állatokból, növényekből emeli át. Legkoncentráltabban a Cseppkőbarlang című szövegben, melyben a környezetközeliség és -védelem témává is válik, illetve a Vakondindában, amely nyelvműködtetésében is kimozdulás a nememberi Másik felé: „Ha mozdul a szemhéjam, borostyán, és a paradicsom meg a só szagát kitolja a hidegé, amit átjár a penészes nyirok. A szagban érzem, ahogy a gombafonalak kiülnek a bőröm felszínére, benyúlnak az orromba, számba, fülembe, és szétágaznak a légutaimban meg az ereimben. A mellkasom egyre nehezebb. A kővel és a penésszel együtt hideget izzadok.” (36.) Ugyanakkor a biopoétika mint a biológiai, életformákon átívelő folyamatokat és a nyelvi-bioszemiotikai hasonlóságokat központba helyező elsődleges irodalomértelmezési keret, csak ebben a két szövegben válhatna indokolttá. Ami a közös a bioszban, az a biológiára való fixáció által eleve adottságként jelenik meg, azt sugallva, hogy a közöst csak keresni, észrevenni, nem pedig kigondolni, teljesen újraképezni, építeni kell. Annak a szóban forgó kényszermentes második közösnek/otthonnak a kiépítésére való felhívásba itt tér(hetne) vissza a kényszer.
(3) Ezt a kényszerszerűséget azonban felülírja a kötetre egyébként is jellemző mögénéző, hiperszenzitív látásmód, folyton olyan dolgokat tárva fel és tartva szem előtt, melyeknek hozzászokhattunk a hiányához. Ezek nem elsősorban fajokon átívelő, biológiai viszonyok, hanem emberek (és nememberek) közti, közösségi események. Események, amelyek mindennapiak és láthatatlanok. Ezeket kutatva ismerhető meg az otthon, hiszen a legtágasabb otthonban minden nap beleütközhetünk láthatatlanokba (köztük a nem-csak-emberibe). A karakterek közül sokaknak egyáltalán nincs testük: halott, élő vagy alakot váltott nagymamák, családtagok emlékekben, családtagok álmokban, elpárolgó (elképzelt) utazótárs, talajban lakozó nem-csak-emberi élőlény. Másokra, akik testtel ugyan rendelkeznek, többnyire jellemző, hogy „szociális láthatatlanságból” jönnek elő: külföldre költözött exbarátnő, éjszakai ügyeletben lévő élettárs, a falu életéből kivont papcsalád, visszamaradottként kezelt gyermekük, „cigók” vagy az állattetemeket eltüntető Dögös család. Feltűnővé válik azonban valamiféle aszkétikus visszafogottság és önszabályzás az elbeszélők részéről. Ez az empatikus és hiperérzékeny látásmód mintha a rejtettebb (és ismeretlenségük miatt rejtélyesebb) dolgokon kívül semmi mást nem tudna észrevehetővé tenni. Gyakorlatilag semmi sem teljesen hétköznapi, semmi sem átlagos, hiszen minden gyanús, szokatlan, kissé idegen. A szöveg egyetlen populáris-kulturális referenciát sem jelenít meg, a Vargyas-szorost megemlítő Cseppkőbarlangon kívül egyetlen novella sem helyezhető el pontosan földrajzilag Erdélyen belül (bár felismerhetők allúziók). Ismeretlen falvakban és városokban, kiismerhetetlen emberekkel vagyunk körülvéve, szemantikai peremvidéken.
Talán egyedül az ebben lévő konzisztencia, a hétköznapival, a megszokottal való érintkezés kitartott elkerülése miatt nem válnak a novellák misztikussá, netán mitikussá. Olvasókként kívülállók vagyunk, mint akiknek nyelvileg hozzáférésük van az érzetekhez és a gondolatfolyamatokhoz, de ahhoz már nincs, ami ezeket kiválthatja. Mindez csak sejthető, rejtélyes. Fel kell kutatni. A kötet a keresés homályát megteremti, bemutatja, de a keresés és az én-formáció szempontjából meghatározó konkrétumokat, a szociális, kulturális, politikai viszonyokat csak rejtetten teszi elérhetővé. Elhallgatja (talán).
Jegyzetek:
[1] Jacques Rancière francia filozófus fogalomhasználatában a heterológia zavart, sértést, inkompatibilitást jelöl az érzékelés és a cselekvés implicit módon elfogadott törvényeivel szemben, amely törvények meghatározzák egy adott közös(ség)ben való részvétel lehetséges (megengedett) formáit és színtereit. A heterológia, azáltal, hogy olyan evidensnek tűnő törvényeket sért meg, melyeknek hatályában eleve el van döntve, hogy mi látható, mi mondható ki, ki látható, kinek a hangja hallható, és ít., feltűnővé teheti (szigorúan feltételes módban) magának az érzékelhetőnek a szabályozottságát, vagyis hogy implicit törvények írják elő az „érzékelhető felosztását” (partage du sensible, distribution of the sensible) kimondhatóra és nem kimondhatóra, láthatóra és nem láthatóra, értelmesre és értelmetlenre stb. Ezáltal a heterológia felnyitja a lehetőségét annak, hogy konfliktus lépjen fel azoknak a választóvonalaknak a mentén, ahol eldől, kik vannak kiszorítva a diskurzusból vagy egyáltalán a láthatóságból, azaz: ahol eldől, kiknek az egyenlősége nincsen éppen figyelembe véve.
[2] A kurzivált kiemelések a szöveg értékítélettel terhelt mondatait jelölik.
[3] Példák: „– Szerintem meg egyszerűen arról van szó, hogy [az ember teste] nem a tiéd, hanem adomány, amit viszonoznod kell. // – Mindig lefárasztott ez a kereskedelmi logika. És lehet, azt mondod, a komcsikhoz húzok, de te meg demagóg vagy.” (41. – kiemelések itt és a további példákban: K. H.); „A falu lakói többnyire abból élnek, hogy az ipar által csupasz földön trágyaként visszahagyott méretdeficit terményeket gyűjtik be.” (151.); „Csak a hatalomból lehet ráébredni, hogy mindig van nagyobb hatalom. Ez Aurelius után fogalmazódott meg benne. És csak a kisemmizettségből, hogy a hatalmon kívül is lehet hely?” (117.); vagy a különben óvatos megfogalmazásokkal élő Dögös című szöveg túlfokozott ellentéte: „Az orvos fogta a diplomáit, a valutáját és az útlevelét, berakta egy finoman megmunkált bőrtáskába, és elment, ahová csak akart. Bádog meg fogta a fémvágókését, bement a rozoga pajtájukba, és szügyön szúrta az egyetlen tehenüket.” (67.)
[4] A kései Michel Foucault egyik meghatározó kérdése. „A némaság pedig, a szándékosan elhallgatott vagy a megnevezni is tilos dolgok, az egyes beszélőkre nézve kötelező tapintat nem is annyira a közlés soha át nem léphető határát vonja meg, nem alkot semmiféle »másik oldalt«, amelytől a diskurzust szigorú határvonal választja el; inkább olyan elemek ezek, amelyek a kimondott dolgokhoz képest működnek a globális stratégiákban. Nem kell éles határvonalat húznunk a kimondott és a ki-nem-mondott között; inkább azt kellene meghatároznunk, hányféle módja van az elhallgatásnak, miképpen lehet osztályozni azokat, akik beszélhetnek ezekről a dolgokról, illetve azokat, akik nem, miféle közlésforma engedélyezett, és kire milyen tapintat kötelező.” (Foucault: A szexualitás története I. A tudás akarása. Atlantisz, Budapest, 2020, 30.)
[5] Mellékesen: éppen így van ez a szövegek értelmezésekor. Ez a szöveg annak a másiknak, a Nem hiszek a tavakban címűnek a vállalt félreértése, -értelmezése, eltérítése.
[6] Ellenben #10 – Hegedüs Vera „Mondass egy misét értem” című novelláskötetéről Gregor Lilla, Matuz Bence és Modor Bálint beszélgetett. Litera, 2025. január 2. https://litera.hu/media/litera-podcast/ellenben-10-hegedus-vera-mondass-egy-miset-ertem-cimu-novellaskoteterol.html (Utolsó megtekintés: 2025.05.09.)
[7] Csenger: Seholsincs otthon. Élet és Irodalom, LXVIII. évf., 24. sz., 2024. június 14. https://www.es.hu/cikk/2024-06-14/kertai-csenger/seholsincs-otthon.html (Utolsó megtekintés: 2025.05.09.)