Tandori Dezső emlékére

 

Mostanában nincs forgalom a Mártírok útján. 

Inkább kihalt.

Még kamasz voltam, 

amikor megvettem Tatabánya Fő terén, 

egy utcai árustól a

Könyvek Könyvét. 

Az akkori Centrum áruház előtt ült egy kartondobozon 

a sovány, fehér hajú férfi. 

Nem akart téríteni, 

eladni se nagyon, 

csak árult. 

Az biztos, hogy nem volt kereskedő. 

Talán nyugdíjas tanár lehetett. 

Nagyon szépen beszélt, 

tisztán 

és érthetően, 

mint aki magyaráz. 

Három méretben voltak a könyvek. 

Kicsik, közepesek és nagyok. 

Biztosított, 

hogy mindegyikben, szóról szóra 

ugyanaz van. 

Mindben ugyanaz.

A közepeset választottam. 

A nagy túl drága volt, 

a kicsi meg nagyon kicsi. 

Akkor még hajlottam a köztes megoldásokra, 

ma már tudom, hogy 

hazugság. 

Középút nincs. 

 

Az öreg azt mondta, ha még nincsen otthon, 

legfőbb ideje, hogy 

vegyek egyet. 

Mintha csak miattam ült volna oda. 

Én fizettem, 

ő szedelőzködött és soha többet nem láttam.

Lesétáltam a Győri útról az, akkor még, Ifjúmunkás útra, 

hónom alatt egy 

közepes Bibliával 

és eltűntem a panelrengetegben. 

A hazafelé úton lábam alatt, 

a torkomban és a szívemben 

dobogott 

a legfőbbidejehogy, 

aztán a liftajtó csapódásával valahogy lent maradt az érzet,

az alagsorban,

évekig. 

Az utolsó magyarórán találkoztam vele újra, 

ajándékba kaptuk érettségi előtt 

a hazai posztmodernt. 

Idő már nem volt rá, hogy megértsük.

Húsz évvel később, most, 

mikor ugyanúgy, mint mindig, 

legfőbb ideje, 

hogy kisétáljak megint a Fő térre. 

Az öreg árus már biztosan nem él, 

az Ifjúmunkás útból Mártírok útja lett, 

a téren kínai áruház van 

és ahol a Bibliát vettem, 

pizzéria áll. 

A mindennapi kenyér. 

Kérek egy olívás, articsókás pármaist és leülök egy padra 

az Árpád szobor mellé. 

Bal felemen a Turul Étterem, 

jobbomon az Árpád Hotel, 

szemben velem a nagy madár 

a mi Turulunk. 

 

Kicsiket harapok, hogy tovább tartson 

és takarásából nézhessem a téren levőket. 

Főként a madarakat, 

mert az ember kevés.

Az egyik galamb,

réveteg, lefelé néző, 

Tandori képű.

Szórok neki néhány morzsát.

Tatabányán nem szokás az utcán korzózás, 

a téren bámészkodás, 

az étterem

vagy a szálloda. 

Turista sincs. 

Azok vannak itt, akik a buszra várnak, vagy 

akik már nem várnak 

semmire. 

Ott ülnek egy nagy platán alatt heten és isznak. 

Szökőkút is van, csak már nem működik. 

Az Árpád Gimnáziumból kitódulnak 

a kamaszok, 

néhányan cigarettára gyújtanak. 

Olyan is akad, aki könyvtárba megy. 

És olyan is van, aki kirúzsozza az ajkát a parkban

Ady szobrának, 

hogy valami életet leheljen belé. 

Teljesen megértem. 

Elgondolkozom, 

hogy húsz évvel ezelőtt miért nem nekem jutott eszembe ez. 

És képzeletben megsimogatom a fejét annak a lánynak, 

aki minden nehezítő körülmény ellenére 

mégis 

és mindig 

az életet választja 

a halott anyag helyett. 

Aztán lesétálok a Mártírok útján, 

hátha szembejön...

Hátha most... 

Ideje lenne…