Fehér ingbe öltöztetni, ráadni a legszebb nadrágot, öltönyt és nyakkendőt, át a hurkon és vissza, mindig elrontani, újrakezdeni, de minek is? Levágni a körmöket, azt mondják, a köröm tovább nő, meg a haj is, de csak a test sorvadása miatt tűnik hosszabbnak egy idő után. Az ő haja már rég nem nő, kopaszodik vagy kopaszodott, nem érzem, melyik a helyes, nem tudom, meddig tart a létezés, és honnan a nem létezés vagy a máshogyan létezés. A szomatikus halál pillanatában elernyednek a végtagok, de a bélmozgás még folytatódik, a száj kinyílik, a pupillák kitágulnak, olyan, mintha működne még a test. A szív leáll, és néhány perc múlva az arc sápadni kezd, a test hőmérséklete lassan felveszi a környezet hőmérsékletét, változik, tehát még létezik, talán még benne van a lélek, vajon tudja-e, mi történik vele? A halál beállta után a sejtek bomlásnak indulnak. Ez is történik, cselekszik, a test dolgozik, még él, takarít, elhordja, ami már nem kell. Régen azt hitték, a sejtek halhatatlanok, újrateremtik önmagukat, de aztán kiderült, hogy 70 osztódás után leállnak, és nem reprodukálják magukat többé, az elmúlás a DNS- ünkbe van kódolva, de melyik elmúlás? A földi, az anyagi vagy minden létezésünk elmúlását hordozzák a génjeink? Vagy nem múlunk el végleg és könnyedén? Van olyan részünk, ami örökké él? Az új testünknek van bármi köze a földi DNS-szekvenciák és -kromoszómák hosszúságához vagy osztódásához? Az életünk vége megjósolható a telomerek hosszából, vagy azok hossza már csak egy tünet, ami azt jelzi, hogy eddig és nincs tovább? Lehet-e manipulálni a telomerek hosszát, hogy megállítsuk az öregedést, hogy örök ifjúk legyünk, vajon Isten milyen módon újít meg minket a halál után, belenyúl a DNS-programjainkba, vagy egészen újat alkot belőlünk? Mennyire marad meg az ember odaát? Megismerném, ha találkoznék vele? Édesanyád és a nevelőapád kiszed a fotelból, ahol elköszöntél a világtól. Vagyis nem köszöntél el, mert mindig is utáltál búcsúzkodni, úgy tűnsz el állandóan, hogy senki nem tudja, hova mész, mit csinálsz, mikor jössz vissza. Most se szóltál egy szót se, és csak találgatom, hol vagy most. Emlékezni kezdek rólad, szigorúan jelen időben, mert nem bírom ki a múlt időt. Te mindig a jövőről beszéltél, mindig álmodoztál, és varázslatosan mégis ott voltál a jelenemben, figyeltél és tanácsokat adtál. Nem ismertem senkit, aki egyszerre ott tudott lenni a jövő és a jelen létezésében anélkül, hogy ez bármi nehézséget okozott volna, időgép nélkül voltál egyszerre két helyen. Most is egyszerre két helyen vagy? Nemcsak a tested, az új meg régi, hanem te is, aki már, nem tudom, mennyire vagy te, de azt tudom, hogy két helyen létezel, a mennyei telkeden szívod a cigit, és közben hallom, ahogy beledumálsz most ebbe a szövegbe is, amelyet írok, és mondod, hogy hülyeségeket ne írjak, és ne bonyolítsam túl az életet, miközben nálad nagyobb bonyolítót nem ismerek. Vajon odafent is folyton dumálsz és bonyolítod a dolgokat? Mennyire maradtál te, és mennyire változtál Krisztus arcához hasonlóvá? Megszűnt-e végül a szakadékod, az ürügy-távolságod, hogy az Atya ölébe mássz? Egybeolvadtál-e vele, mint a kék és a sárga vízfesték, ha összefolyatjuk? A zöld az élet, és te élsz. Vajon már a jövőd jelenét élvezed az örökkévalóság küszöbén?