A hómezők elmaradoznak, pedig kezdett 

annyira keménnyé fagyni rajtam a bőr,

hogy törjön, ha ütnek. Mégis érezni

fogom a mellkasra égett kéz nyomát.

A tél kifehéredett szeme még 

rutinokat követel. De nem rosszul 

lenni jöttem. Védekezésként magam elé

tartott ökleim, mint két hópehely,

hullanának, s nem bírnak hullani. 

Egyre csöndesebb leszek. 

Mesélnem sincs már kinek,

amikor jól érzem magam. 

Mintha beázna a gyomrom,

ha meg kell szólalnom,

egy kihalt tenger vize fullaszt. 

Mindenen csak túl akarok lenni.

Minden feladat. Attól félek, 

ha lesz gyerekem, ő is egy feladat lesz,

teljesíteni kell. Lehet-e apálynak lenni

úgy, hogy ne hagyjon nyomot a visszahúzódás?

Elmozdul a tél. Belezörög a kásássá fagyott

beszédkészség. Meg akarok engedni valami

oda nem illő szépet, legalább ezen a belső parton. 

Például liliomot. De megint csak végrehajtom 

a hétköznap estét. Nincs őrült hózápor, 

csak nyugtalanság. Nem vagyok 

egyenrangú a környezetemmel.