„Este, mikor nem látja senki, tűzben mosom meg az arcomat”

(Takács Dorina)

A föld felett az űr hideg csöndje, alant a szánkból kihulló

zsíros, fekete talaj. Gyökerek, kövek, ritkaföldfém-molekulák.

Mélyben megbúvó tiszta energia,

s az érdektelenül lélegző, porladó sötétség. 

Add meg magad, hisz nincs kegyelem.

És add kezembe a bús tektonikát, a titkot,

mely feltör és előre hajt. 

Szabad szemed elől menekülj,

hogy ne lásd a föld gyűrődő, repedő szerkezeteit.

Szabad hőszemed gyanútlanul

követni fog a föld alatt, 

és fegyvereid ellened fordulnak, célkeresztjükben

elvékonyodik az alagút. 

Olvadó, szabad hőszemed

a magmakapu előtt könnyezik, és kegyelemért kiált.

*

Emelj föl a sárból, végtelen akarat!

Érdes kezeid kulcsolod körém.

Sas vagy a szobában, állati személytelenség,

bevérzett szemeid mögött füst és izzó mag a héjak alatt,

halványodó célkereszt, maghasadás, napkitörés az éjszakából.

Hasad a hajnal, most vakítja olvadó, szabad hőszemed –

padon ül, homokba-porba rajzol, hevül arcodon az álmatlanság,

olvadó, szabad felemelkedés az első sugarak fényében.