Két végzős diák és olasztanáruk

elhatároztuk, hogy orgonát szedünk

talán gimnáziumunk, az Eötvös

másnapi ballagási díszítéséhez,

vagy Varga Laci bácsi tornatanárnak,

tudom is én, milyen alkalomból,

átkeltünk busszal az Erzsébet hídon,

a Gellért-hegy alján a hajdani Tabánon,

fölkanyarodtunk a Sas-hegy oldalába,

és a Breznó lépcsőnél szálltunk le,

amely a Breznó közben folytatódik,

és az egykori Zólyom vármegye

ősi bányászvárosáról kapta nevét,

dézsmáltuk az utcára nyúló bokrokat,

és egy kertben, ahova bemásztunk,

az előbukkant kutya veszettül ugatott

fiatal tanárunktól néhány méterre,

mondtuk is neki, hol, de nem látta,

enyhe volt az este, édes a levegő,

könnyű a szív és gyors a nyelv ígérni,

hogy aznaphoz egy évre találkozunk,

kettőnknek teljesen kiment a fejéből,

ám harmadikunk számontartotta,

sorkatonai szolgálatot teljesített éppen,

nem volt egyszerű elszabadulnia,

odament a megbeszélt helyre, időre,

de hiába várt, mint Humphrey Bogart –

ez is hozzájárulhatott, hogy később

annyi mindent ne vegyen komolyan.