Vaszubandhunak

Miféle árnyékvölgyi hangok, hörgések, zihálások 

húznak vissza az otthontalan maradásba, 

fosztanak meg a hallás általi szabadulástól, most, 

hogy megjelent az útmutatás fényes ösvénye?

Csak rántanak alá a létforgatag állandóságába,

mely mint minden, változva van, lényegtelen, aki

beszél vagy épp figyel, úgysem érheti el önmagátlanságát,

az olyanságot. Hiába a szakadatlanul megindító vágy, 

a felhagyásra szánt ragaszkodás, mint kézből minduntalan 

kipergő homokszemek, sodrás által elmosott partszakaszok, 

illan el már mindig is másként az ego kívülisége, sohasincs

jelen, sohasem vagy. Csupán egy hézag, a születetlen

égbolt hasadásának vonzása, hogy váljon meg

magától az örök mulandó, omoljon magába minden

zörej, hamvasztóhágón a hús-vér test, ne legyen más,

csak egy barlangsír, üreg, elégő káprázat, བར་དོ་.