Nézni csak azzal a bűntudattal érdemes,

ami beléd maródik,

ha elkapod az őszi nap első sugarát.

A körüzenetek billentyűkopogásával,

te innál, ők dolgoznak, tanulnak,

ők innának, te dolgozol és tanulsz,

néha ver csak össze a két metronóm.

A szentimentális hangvétellel, amikor

a vers takony a nyelv zsebkendőjén,

előbb farzsebben, aztán kukában,

mégis holdkőnek tetteti magát.

Mindenkinek szar egy kicsit, közhely,

közös dolgunk van, a többit otthon.

Ha hiszel a közösben, és reméled,

hogy tényleg feladatod a feladatod,

hiába tudsz egy jobb receptet,

ugyanazt kapod enni, mint akárki.

És akkor? Higgyél másban,

hidd a nyugalmat,

egyél benzodiazepint,

hidd az összes istent,

edd meg a szüleid,

de magadban ne higgy,

megemészted a gyomrodat.

Minden teológia, összegányolt hitek

keresztmetszetében vágják 

el a köldökzsinórt. Az orvos jól tenné,

ha nem csattogna az ollóval,

hanem figyelmeztetne,

hogy ez csak fikció, és mint olyan,

nem érdemes véresen komolyan venni.

De miért szólna, ha sejti,

te sem tudod elmondani, milyen,

mikor ősszel felkel a nap,

az orvosok olyankor alszanak tovább.