„Boldogok, akik sírnak…”

(Mt 5,4)

Lassan, egészen lassan sötét lett,

megszoktuk már, hogy ragyognia

máshol is kell. Ő csak fütyörészett,

s alig ment messzebb, saroknyira,

mégis oly távolinak tűnt, mintha

sose láttuk volna. Lombok, ágak

takarták az arcát, szárnya nyitva.

Köd tapogatta végig a fákat.

Elnehezült verő szívünk. Törékeny

ég alatt csak álltunk, apró bábuk,

eltévedtünk mind a sötét ölében,

egymás vékony árnyékát se láttuk.

Akkor szelíden hullni kezdett a hó.

Újra gyönge fényt kapott az arcunk.

Közelebb jött valami vigasztaló,

mire gyengéden támaszkodhattunk,

de mint unott napon a téli árnyék,

épp hogy mozdultunk. Már alig éltünk,

pedig hívott a hó, a közös játék,

s maradt nyomunk is hátra, a léptünk.

Boldog volt, mert sírt egy nemzedék.

Nem vigasztalta dermedt hajnal.

Boldog? Sírt, hisz haza sose ért.

Messze, fütyörészett egy angyal.