Az ágyás téglákkal sziklakertesítve,

virágörvény nyeli a flakonvizet,

habzik a föld, a nyárvégi aszályban

termékeny sziget nő ki a gazudvaron.

Ágcsonkig fűrészelték az ecetfát,

a törzset meghagyták, a lomb odalett: 

posztapokaliptikus tájképtöredék.

A rózsanádra többé nem vetül árnyék,

izzad a fényprésben, fénycsővé pöndörödik,

amíg a ház mögé nem kúszik a nap.

Sáros a lábam, rád gondolok, ahogy jöttél

a hirtelen nyárban varázskémiával,

eltaszítva–visszavonzva – újra csak így.

Midlife love, mondtuk, végül mi maradt,

büntetőcsekkek, kilyukadt olajteknő,

szétgányolt elektromos rendszer,

lefeszegetett gégecső-szigetelés,

lekozmált csókok a kontaktgrillben.

Még érzem az átizzadt plédek szagát,

a kihalt madárnyelvre kódolt bűnjel

emlékeztet még a kialvatlanságra,

a napraforgóföldből sietve kiásott,

telekvégbe szakszerűtlenül átültetett

lebukó tányérú, magányos tűzvirágra.

Besűrűsödik a meggyszószidő

a nyári konyha légtelen akváriumában.

Rád gondolok, és felizzik a vágy,

de befurakodik a gyanú a küszöb alatt: 

csak testek garázsszínpadi tánca

volt a nyár zajos hússzimfóniája.

Rád gondolok: zölden lángol a hajad,

belobban a kert, mikor elrohansz,

mire jön a vihar, minden végleges,

kupacokba fújt tobozt görget a szél.

Virágbontó, szubmediterrán ősz.

Kihalt madarak vándorlásideje.

Kondenzcsíkvatta a tejszürkületben,

hirtelen becsapódó felismerések

bombakráterei a járólapon.

Átmeneti év, hullani kezdett a fal,

remegnek a szélben a támoszlopok,

foszlik az emlékezés csipkefátyla.

Ha rád gondolok, rüsztig süpped a lábam

a reménytelenség téglaporába.