< Mikor a völgykatlan rám >, ahogy a hegyszoros belém észrevétlen 

átfordítja horpadásait. 

És a kürtő falán a lemezek fölrepedezve, most lehullanak, mint frízek a 

középrizalitról, leperegnek, mint stukkók egy oldalhomlokzatról.

Eddig a hiány ellentéte voltam, de amit korábban távolságommal 

feltöltöttem, most az ömlik rám, az áraszt el, ürességével ajkam csordultig 

telik. És szakadékaim visszavacognak. 

A katlan anyaga, térfogata: látom, ahogy színén ökonomikus formája átüt, 

mélyei kiszorítják hiányait, betöltik a helyükön keletkező űrt, mely akár az 

enyém, akár más űrje is lehetne. És szakadékaim visszavacognak.

De nem hallom őket, mert a kürtő saját hiányairól túl hangosan locsog, 

szomjas távolság, mely így fordul jelenlétbe át, horpadásaival, 

mélyedéseivel: porózus, mint egy arc.

És az ujjaim szorításából kispriccelő vascső egyensúlyvesztésem feltétele, 

mialatt kapaszkodásommal a korlát, és a korláttal kapaszkodásom csordultig 

telik.