[2010. március]

Egyik kora délután anyám azzal fogadott, hogy keresett a villanyszámlás. Engem. Bamba értetlenségem olaj volt a tűzre, fölbátorodott. Huncut mosolya elárulta, hogy ennyivel ezúttal sem éri be, megszeppenve vártam hát a „kanyarfúrót”, vajon hova lyukadunk ki az ugratásban. Kicsit húzta az időt, komótosan nekiállt megmelegíteni az ebédem, mire én bementem a szobámba átöltözni. Azon töprengtem, megint ki a csudával foghatott össze mögöttem. Pisolyogva, türelmem fitogtatva, szó nélkül terítettem asztalt, farkaséhesen vártam a soha eléggé ki nem érdemelt, finom falatokat.
Snájdig, jól neveltnek tűnik, csak kicsit olyan lassú víz partot mos… Pedig református, és a tetejében egy Ady! Elöntött a pulykaméreg, de hirtelen megvilágosodott előttem a helyzet. Anyánknak véletlenül megint előbb jutott valami tudomására, mint nekem, vagyis a gyakorlati életben szembesült a ténnyel, hogy egyik felvételizgető haverunk viszonylag rendes álláshoz jutott. Azt is előbb tudta meg mindig, mint ahogy hazaértem, kivel mikor nem voltam hajlandó táncolni, vagy éppenséggel hol és ki volt a tolakodó gavallér, akit vagy a bátyám, vagy valamelyik izompacsirta – birkózó! – hódolóm hagyott látványosan helyben… Jóskáról egyébként nem esett nehezemre beszélni.
A hétfői hangversenyeken vettem őt észre, látásból ismerős is volt. Idősebb volt nálam, de nem bolyais. Megvárt egy szünetben az ajtóban, majd a Kultúrpalota előtt. Hosszú ideig egymás társaságában hallgattuk végig a jobbnál jobb, korabeli hangversenyeket. Jóska remek partner volt, nemcsak kedvelte a klasszikus zenét, de játszott is harmóniumon, orgonán.  Bach volt a mindene és persze Liszt, főleg a B-A-C-H.
Rendszeresen találkoztunk aztán szombat délutánonként is, néhányan fölolvasgattunk saját verseinkből, írásainkból, jókat vitatkoztunk tartalomról és formáról, hol egyikünknél, hol másikunknál, aztán estére többnyire fölzárkóztunk az itt-ott megnyílt klubokban, a parketten őrjöngők közé. Főleg azokon a helyeken, ahol Kovács Adi barátunk tépte a gitárhúrokat. Az is előfordult, hogy szerelmes verseink címzettje is ott tombolt közöttünk. Tizenhat-tizenkilenc évesek voltunk! Szóval kerestük a helyünket és az újat, másféle együttlétekre áhítoztunk a többnyire unalmas házibulik kaszt- és fészekmelege, konyak- és vodkagőze mellett. Jóska nyugalma, humora, sűrűn megnyilvánuló iróniája, jó modora nekem kezdettől fogva imponált. Nem kedvelték viszont a vagányabbak, egyik-másik haver kifejezetten kekeckedett vele, főleg a lányok kegyeiért versengve.

Sose kísért haza, aminek kifejezetten örültem akkoriban. Mindig elrohant, hogy az utolsó buszt le ne késse. Egyik koncert szünetében meghívott, hallgassam meg egyszer náluk, a templomban előadói szárnypróbálgatásait. Hónapok múlva került rá sor, addig gyáván hárítgattam, halogattam az alkalmat. Barátnémtól kértem tanácsot, semmiképpen sem akarván a meghívást, kerek perec, visszautasítani. Klári bezzeg kapott a remek lehetőségen! Zongorázni volt otthon alkalma untig elég, viszont egy falusi templomi orgonát bizony szívesen kipróbálna! Sőt, tudta, kinek repes a szíve Jóska után a bulikon, naná, hogy Katit is magunkkal visszük! Jóska elsőre megszeppent, de álltam a tekintetét, s röpke morfondírozás után elfogadta az ötletet, hogy hárman rándulunk ki hozzájuk, és mindjárt a következő szombat délután. Ha nem gondolta meg magát, ha tényleg nem zavarjuk a családot, s tényleg nem bánja, ha nem egyedül… Láttam az arcán, nem olyan fából faragták, hogy ne legyezgetné a hiúságát ekkora érdeklődés. Fölkerekedtünk hát, és a tavaszi napsütésben betoppantuk a takaros jeddi parókiára. Kacarászva, hangoskodva megszálltunk mindent, és persze a templomot is. Igazi vendégszeretetben volt részünk, uzsonnával fogadtak, még Jóskát is zavarba hozta a szülők lelkes érdeklődése irántunk, hangoskodó csitrik iránt. Jelenlétünktől maga is fölszabadult, sürgött-forgott körülöttünk, elemében volt, és szívesen játszott kinek-kinek kívánsága szerint. Klári nemcsak kipróbálhatta a hangszert, de énekelt is. Sok lúd disznót győz! Jóska beadta a derekát, hogy Klárival elénekelje az Ave Mariát. Előbb vonakodott, lesz kapsz, ha kihallatszik, de aztán férfiasan állt elébe. Szinte sajnáltuk, hogy nem csődült össze a falu! Felejthetetlen délután volt! Mindenkinek, mindenhol eldicsekedtünk a kiruccanással, és tervezgettük, hogy megismételjük, majd, a felvételik után.
Mi tagadás, a kikosarazásban nem jeleskedtem, és sokat jelentett a köztünk szövődött barátság. El kellett telnie pár hétnek, hogy megszokjam, továbbra is mellém ül hétfőnként, s még közvetlenebb a hangversenyek szünetében. Meglepett viszont a kérése, hogy égessem el a hozzám írott verseit, és azt a bizonyos levelét. De hát a versek már elhangzottak itt-ott, mások előtt, azok VANNAK, mindegy, ki a címzettje, és ez így van jól! Most már azok közé a versek közé tartoznak, amelyeket szívesen hallgat ő is, pláné, ha éppenséggel én szavalgatom. Ezzel békésen lezártuk az ügyet. Még ő engesztelt: hozott nekem húsvétra egy kisebb kosárra való ibolyát. Lány még biztosan nem kapott olyan szép csokrot! Anyám szerint legalább fél napig szedegette… Megható volt Jóska minden gesztusa, kicsit divatjamúlt, de hiteles és fölülmúlhatatlanul egyedi.
Közel öt éven át forogtunk ugyanabban a társaságban. Mindig tudtam, kinek csapja a szelet, ő pedig tiszteletben tartotta, hogy reménytelenül szeretek egy szobrász-süvölvényt, de attól még táncolni bolondulásig és akár hajnalig lehetett velem. Nagyra kerekedett hát a szeme a csodálkozástól, tőlem akarta hallani, hogy nem pletyka, amit a haverok rebesgetnek. Igen, hirtelen jött, hogy Pesten jártam… És tényleg egy leendő festőbe botlottam, vagy mi a fene?! Jóskára jellemző volt a tapintatos, de komoly érdeklődés, némi élcelődéssel együtt, nem rejtette véka alá, mekkora szenzáció az „elmenetelem” híre. Biztos nincs az a legény, aki engem maradásra bír? Pénzes Gyuri, Kovács Adi, György Csaba, Szávics Karcsi is hallotta. Nocsak, én meg azt hittem, tréfálkozunk. De mennyire hogy nem! Legyezgette a hiúságom a hatás, de egytől egyig megnyugodtak, mikor néhány hónap múltán személyesen is megismerhették a hús-vér „indokot”… Végigizgulták velem, legalább másfél évbe tellett, mire a „kiházasodásom” lezajlott.
Vásárhelyen közben a baráti körben majdnem mindig felvételire készültek néhányan, s majdnem mindig minden valamire való haver, srác Kolozsvárra, az Andreescura. Tényleg, a lányok közül akkoriban oda még alig. Jókora meglepetést jelentett, hogy Jóska átnyergelt a filológiáról a képzőművészetre – korábban német–magyar szakra hajtott –, pedig zenére is, teológiára is mehetett volna, ha jobban nekifeszül. A katonaság után még szinte röstellte, hogy na, ő is beáll a sok zöldfülű közé, hóna alatt mappa, zsebében plajbász, szén… Talán másodszorra jutott be, grafika szakra. Kihúzta magát, kivirult, visszatért megszokott, bölcselkedő derűje, megnőtt a haverok közt az ázsiója. Pesten is járt, benézett hozzánk, és minden útja alkalmával. Rokon és barát is nehézkesen kapott még akkoriban útlevelet, minden látogatónak szívből örültem. Lakni nem emlékszem, kinél lakott, de egyik betoppanása nálunk örökre emlékezetes marad. Nem várta meg az ebédet, izgatottan téblábolt, mert elszánta magát, hogy beül az Astoria halljába, s ha lehet, részt vesz az aznapi „Játék és muzsika tíz percben” sorsolásán, hátha kipróbálhatná zenei tudását. Mivel komolyra fogta a búcsúzkodást, kikísértük, s hamar be is kapcsoltam a rádiót, hogy el ne szalasszuk, ha Jóskának csakugyan szerencséje lenne. Egészen közel laktunk akkoriban az Astoriához, pár perccel később fölcsendült az ismerős szignál, és csakugyan nem győztünk büszkén bólogatni, tátogni pontos, elegáns válaszain. A messziről jött idegen rengeteg tapsot aratott, minden lehetséges jutalom az övé lett aznap, több lemez és hangversenyjegyek, és lelkesen faggatta a műsorvezető, Czigány György. Örültünk hát a fülünk hallatára, a játékban elért sikerének.
De még hogy mi! Mert az otthoniak örvendtek csak igazán! Két évvel Jóska halála után, egy pesti emlékkiállításon idéztük föl édesapjával az egykori, egyenes adásban közvetített műsort. Az öröm és gyász könnyeivel küszködve, s mégis megélénkülve mesélte a jó öreg, micsoda boldogságot okozott nekik azzal a szerepléssel. Ő épp indult volna kifelé a konyhából, kezében a moslékos vedrekkel, mikor meghallotta, hogy a sokszor versengve végig kommentált vetélkedőben a kisorsolt játékos bizony nem más, mint az ő Pesten bóklászó nagyobbik fiuk! Még hogy szerencsétlen flótás! Csak úgy repültek ki a kezéből a konyha közepén a vedrek, ugrott a rádióhoz, hangosabbra tekerni a gombokat! Hányszor szorult el később az ember torka a műsor hallatán… Elmondhatatlan szomorúság, hogy a szülők, testvérek számára Jóska életében alig adatott meg kiállításon bármit látni a munkáiból. Pedig szeretett volna letenni eléjük legalább ennyit, hálából is, s végre valamicske örömükre. Mindig gyötörte közöttük a maga élhetetlensége. Talán a családalapításról is emiatt tett le. Tisztességgel kitanulta a kántorkodást, hátha rászorul, hogy napi betevőt is egyébbel biztosítson. Bántotta, hogy a neki kimért időből nem futotta többre, s még a legnagyobb fájdalmat is, mi szülőt érhet, általa méri rájuk a Fennvaló…
Jellemző, ahogy Jóska a munkákról, munkáiról valaha is beszélt, vagy inkább a gondolatairól, mindig szemérmes tömören. Nem sokat panaszkodott a kiszolgáltatottságra – Kolozsváron, igen, jó, jó, ember! –, az általában véve méltatlan körülményekre. Sokszor a magunk cifra nehézségei közt, noha Pesten, mégis éreztük, túlzás az a fajta beletörődés, az agyonfilozofált tehetetlenség elviselése, ami elől akkoriban menekült mindenki, aki érte. Ő mégis maradt. Hova lett belőle a hajdani kitörési vágy?! Pedig nem adta föl, csak valamivé átlényegült benne a szándék, a bizonyításhoz való erő, a zenék és a csendek, a verseiben is tajtékzó áramlás. Utólag bizony kiviláglanak az irdatlan mélységek, a napi konfliktusokban a pengeváltások, a sivár magánélet, a világ elől takargatott, meggyötört, temérdek kincsű lélek. Azon a gyönyörű portrén is, amelyről grafitszilánkos szemüvegen át ő néz ránk, mintha pökhendi-huncutul: „Na, mit bámultok?!” Másutt meg életteli napsárgákkal, bordókkal, vízlilákkal fröcsköl szinte a szemembe, egyáltalán nem a könnyeimre áhítozva.
Utoljára a vásárhelyi gyökerű MaMű és a szentendrei „vajdások” Unikornis-kiállításának megnyitóján találkoztunk, 1991-ben. Tavasz volt, vagy már nyár? Mindenki örült minden jelenlévőnek, a szabadság újabb bizonysága, a közös rendezés korábban megvalósíthatatlan álma vált valóra. A pesti Vigadóból átsétáltunk valamelyik kiskörúti vendéglőig, többen összekapaszkodva, széles sorban hömpölyögtünk a különös hangulatú estében. Aztán odabent fojtogató füstben, sör- és borgőzben a szavak valóságától letaglózva hallgattam Jóskát, az alig áttelepedett utolsó mohikánt. Csakhogy hiába, „nincs maradása”. Az alattomosan támadt, gyógyíthatatlan kór napi gyötrelmeiről az ajtófélfának támaszkodva mesélt, heherészett magán, s a váratlan csapáson, hogy milyen nyalka legény mégis, széptevő nyavalyás. Megtévesztésig olyan volt a hangulat, mintha a kiterebélyesedett Tutun ajtajában ácsorognánk. Úgy is keveredett el a szemem elől, valaki épp kereste, odajött érte, s ahogy visszaintett a válla fölött, hogy még beszélünk… Én inkább elindultam haza, akkor ott direkt el sem köszönve senkitől.
Késő ősszel jött a hír, hogy Jóska elment, hogy nagyon megszenvedett. Eltemették szegényt a szülei, testvérei, végakarata szerint, otthon, Vásárhelyen.
Valaki részéről közülünk igazán telitalálat volt Jóskát elnevezni Nagyhercegnek. Előttem van most is a kissé oldalra billent fejtartás, a kicsit mindig fanyalgó, talán szemérmes mosoly. Egy férfi, aki képes volt legyűrni a legkilátástalanabb éveket, fiatalsága legjavát álmai városában. Nem túlzás, Kafka, Beckett és Kosztolányi fantáziája teremtett hozzá hasonló figurákat. Ráadásul Jóskának Kolozsváron mindvégig valami hihetetlen méretű: hat négyzetméternyi kégli volt egyszersmind az otthona és a műterme. Neki, aki az évfolyamán legkiválóbb eredménnyel diplomázott, s munkahelyet, állást így tán országosan is elsőként választhatott: kinevezték operai díszlettervezőnek. Az 1980-as években létezésének abszurduma viszont megfejelte a Páskándinál fölvázolt abszurdoid nyomort, a körülmények kívülről nézvést hajmeresztő állapotát. Mi mégis gazdagabbak voltunk, amíg köztünk járt, nagyhercegi eszével, szívével, tartásával, tekintetével.
Személyes tárgyai között maradt egy jellegtelen láncocskán viselt, meghatározhatatlan korú, bepatinásodott érme. Egyik oldalán MAGYAR VIRTUS felirat a miniatűr harcosok körül. Mások oldalán, körbe a peremnél, viszonylag új keletű, apró betűkkel belekarcolva valakinek a neve. Judókával együtt katonáskodtak, tőle tudta meg Jóska nővére, Ágnes, hogy a név miatt kíváncsian kit és hol keressen… Az idő távolából jött üzenet, szinte égette a tenyerem. Ágnes szerint engem illet. Talán a hajdani ibolyacsokor volt még ennyire csak az enyém. Nemrég költözködve, rengeteg holminkat csomagoltam, rostálgatva tömérdek emlék között. Nincs sehol az a fekete lap, rajta fehér rácsszerkezetes, alig írólapnyi grafika, amit Jóska autónk gumiszőnyege alatt „áttelepített” munkáiért hozott nekünk. Sokáig nem találtuk helyét, s mire kerestük, bizony elkallódott. Hátha valahogy odakerül majd, ahova angyali kezek segédletével nemrég minden munkája végleg hazatért.