Néha most is, mikor lehajtom a fejem, nystagmusával

eltorlaszolja szemem a forgószédülés. Emlékezned kell,

mondja, a másodpercenkénti szaggatott létezésre, 

és minden más érzékedre, ami cserben még nem hagyott.

A B oldalra fordulok, hátamon mintha George Lynch húrjai

feszülnének, s aki játszik rajtuk, az nem az isten, 

de nem is e világi. Kopott kazettalét, folyton-forgó szalag.

Stop. Play. Nyomjuk újra, nincs reset. A részeket és az egészeket.

A nyúlt szalag, az eldobott, játszóterek füvén csillámló szemét,

ha fölveszed, ha fölveszed. Ennyit látok magamból,

lépek fölfelé a dopamin színpadán, az önismeret lépcsőjébe

kapaszkodva zuhanok, hátamon húrtalan gitár,

s egy szerkezet fejemben mindig kattog.

Olvasni kéne. Nem tudok. Az idő lábam közt nem marad meg,

csak csorog, lefelé a végtelenbe. Az anakonda földi mása

egy nyálas szorítás pusztulása, mert az anakonda égi teste

fényével kerít be minden este, foltjai galaxisok, hangszórók,

pikkelyes ragyogás. Húrrá egyenesedő égi teste ritmusra

ránduló testemet kereste, és azt a szót, azt a révedést,

orbáncfüvek közt kínlódó, lassú készülést,

másodpercenkénti szaggatott létezést, 

eltorlaszolt szememen a forgószédülést,

néha most is. Füveivel temet be, s erdejét, 

vizét osztja szét, csillagport szór reám,

szétszórt ne lehessek, ha egyszer elporladok. 

Szigetelő üveg az én smaragdom, villanyoszlopok hideg

ékköve, az elektromosság, mint fénylő tartalom huzaloz át,

a rezgések zöld szemű mérnöke, ha vonatablakból suhan,

és gyorsulásában gyári kórusának hangjait zakatolja, csilingeli.

A húrokon, szakadt villanyvezetékeken kígyótekintetként

kúsznak szemhéj-torlaszok. Elfogadnom, hogy lehet

e kazettalétben fogant szalag-jelet, a hosszú optikai csalódás

törhetetlen tükreit, torzuló valóságot.

Idegrendszerem állatba, tárgyba kapaszkodik.

A művi és az éteri összecsorgó titkait egyszerre hordják

a tölgyfák és a talpfák, s ökölbe szorított kezemből lassan

felenged a véremet fagyasztó, ködös ellenszegülés.