[2013. március]

BÁNYAI ÉVA: TÉRKÉPZETEK, NÉVTÉRKÉPEK, HATÁRIDENTITÁSOK. KOLOZSVÁR, KORUNK, KOMP-PRESS, 2011.

Bodor Ádámnak már első novellái szenzációszámba mentek, s szinte azonnal egyfajta holdudvara is támadt, már akkor követői (olykor utánzói) akadtak, „iskolája” alakult. Pedig Bodor afféle igazi magányos farkas, egyike azoknak, akik a legkevésbé a külső, járulékos hatásokra, a közönségreakciókra építenek, ő a maga mondandóját fogalmazza meg, akkor és olyan ritmusban, ahogyan ezt belülről szükségesnek érzi: alkatánál fogva idegen tőle a mesteri póz. Az első írások megjelenése óta eltelt időben talán tisztábban látszik, hogy kik és miben rokoníthatók vele, kikkel közösek a témái és/vagy a stílusa, a világértelmezés módja, kik gondolják, szövik tovább a hálót. A téma, a stílusjegyek hasonlóságához a látásmódé is szervesen odatartozik a „posztbodoriánus áramlatokban”, ahogyan Bányai Éva nevezi Dragomán György, Papp Sándor Zsigmond, Vida Gábor elemzett műveit, illetve a „másságban utazókat”, ahogyan Selyem Zsuzsa és Demény Péter ide sorolt írásai alapján címkézi e szerzőket. A látás- és láttatásmód rokonítja őket, egyfajta lidérces-varázslatosan megszállott világ ábrázolása az egyesítő erő. Ez a legkevésbé sem „csinált” világ, sem elemei, sem egésze nem erőltetett, hanem a maga abszurditásában a legföldhözragadtabb módon reális, egy ilyen világszeletet mutat be. Bodor írásművészetének azok a rokonai, akik a diktatúra Erdélyének, Romániájának, Kelet-Európájának a hangulatát ily módon keltik életre, jelenítik meg. Megteremtenek egy olyan írásmódot, amely univerzális, mégis nagyon sok kifejezetten partikuláris elem jellemzi: „olyan szavak, fogalmak, idiómák vannak a szövegbe helyezve, amelyeket többnyire csak a román nyelvet ismerő vagy Romániában (de legalább Kelet-Európa valamelyik diktatúra által uralt országában) szocializálódott olvasó érthet (jálézár, iskolai karszám, iskolásing, sántier, a pártaktivisták gyerekei a 3-as iskolába járnak, a jehovista gyerekek nem lehetnek pionírok, elvették a villanyt, osztanak valamit, tartja a sorát stb.).” (153–154.)
Bányai Éva ehhez a világábrázoláshoz, talán e világhoz magához keresett és talált egy kulcsot, amely egyszerűségében nagyszerű, ugyanakkor nagyon is komplex ahhoz, hogy a legsokoldalúbban tudja dekódolni ezt a világlátást, világábrázolást, ezt a tematikát és a hozzá rendelt nyelvi bravúrt. Azt sikerül megrajzolnia, „hogyan kap konstitutív szerepet – a megnevezés, a másság/idegenség kérdéskörén keresztül – a térbeágyazottság és az ennek következtében – az állandó létrejövés és megszűnés kettősségében – nehezen meghatározható határidentitás a különböző nyelvek és kultúrák határán, a kultúraközeliségben konstruálódott prózaszövegekben. E szempontra figyelve a vizsgált irodalmi szövegek recepciójának határhelyzete, kettőssége is nyilvánvalóvá válik, hiszen a felbukkanó földrajzi nevek olyan névtérképet eredményeznek, amelyek referencializálhatóvá teszik olvasatukat, ám ugyanakkor e szövegek mindvégig hangsúlyozzák irodalmi medialitásukat, nyelvben teremtettségüket.” (5.)
A Bodor-féle létértelmezés kulcsa a határ érzékelése, a folytonos határon és a között levés élménye. „A határlét, amely által a közöttiség térbelisége artikulálódik, új identitásforma megteremtésére ad lehetőséget.” (6–7.) „Ez a határlét – átjárhatatlanságából és fenyegetettségéből is adódóan – abszurd helyzeteket szül, abszurd tudatot teremt, elválaszt és összeköt, többféle kultúrát és mentalitást ütköztet.” (26.) Ugyanakkor, idézi a Maurice Merleau-Pontyra hivatkozó Faragó Kornéliát Bányai, „a tér nem egy olyan közeg, amelyben elrendeződnek a dolgok, hanem médium, amely által el­rendeződnek a dolgok”,1 „a területet ruházzák fel dinamikus jelentésekkel, bevonva azt az általános keletkezés-levés történetébe, a határok átrende­ződésének, kimozdulásának, elbizonytalanításának, szertefoszlatásának forgatagába”.2
A geopoétikai elem Bodor esetében nem jelent könnyű és olcsó besorozódást és besorolhatóságot egy (mégoly nemes elvekre alapozott) ideológiai meghatározottságú irodalmi keretbe: „Bár a régió általi determináltság bontakozik ki az írások nyelvi-tematikai összefüggéséből is, a Bodor-próza ellenáll a kategorizálási konstrukcióknak, nem sorolható be a kisebbség­ideológiai alapon létrehozott diskurzusok egyikébe se, legfőképp a transzszilvanizmus új keletű, hetvenes évekbeli folytatásának konstrukcióiba nem, amely »előíró« kánonként is működött.” (22.) Bodor Ádám szövegei ellenállnak az olyan olvasóknak és értelmezőknek, akik rövidítéseket, rövidebb utat keresnek, akik a gyors és boldogítóan egyszerűsített megoldásokat szeretik. Nagyon specifikusan regionális, ám nem partikulárisat, hanem nagyon is egyetemeset szeretne elmondani e lokális sajátosságok közepette. Erről mondja Szirák Péter, az egyik olyan, e kérdéskörrel bővebben foglalkozó értelmező, akire Bányai hivatkozik: „az irodalmi beszédformának az a módja, amely színre viszi a sajátnak az idegenben és az idegennek a sajátban való dialógusát. Ezzel lehetővé teszi a nyelvi és kulturális határok és identitások problémájának, a periféria és a centrum dialektikájának újraértését.”3
Bányai Éva a térképzetek elemzése kapcsán regisztrálja a Bodor-szövegekben jelenlevő utazás és úton levés vonulatát, s Faragó Kornéliát idézi, aki szerint „Az út igen különleges térélmény, nem hely, hanem kereső mozgás. Ezért a tér többek perspektívájából is az út alakját ölti.”4 Az útra készülés, útra kelés vagy megérkezés Bodor szereplőinek jellemző foglalatossága: a térben való mozgás, az aktuális léttér viszonylagossága, annak kontextusából való kiszakadás, kiszakíthatóság – akár a halál árán – egy tágabb és ugyanakkor szabadabb szférába kerülés lehetőségét rajzolja fel. A Bodor-szereplők esetében ez a mozgás, akár valós, akár vágyott, maga az állandó változás, azaz egyfajta kibújás, kitérés az önazonosság rögzítése, leragadása alól. Így összegzi ezt Bányai: „Az út, az utazás megkonstruálja a teret, az út térré válik, egymásra viszonyítottságuk, kölcsönhatásuk eredményeként a tér pedig úttá. Az állandó mozgásban, elmozdulásban rögzíthetetlenné válik az (ön)azonosság. Az utazás horizontális áthelyeződés, térbeli elmozdulás a rögzített biztosból a rögzít(het)etlen bizonytalanba. A hely, a tér nem nyújt biztonságot, a ki- és megismerésre való vágy hajtóereje permanens utazást indukál, de az állandó mozgás, utazás miatt a megismerés sem lehet végleges. Ez a(z egy) helyben való utazás egyrészt az önmagát és a »végső célt« kereső utazó értelmetlen voltát is megidézheti, a kiúttalanság és végpontnélküliség hiányában, amely a helyet-teret is reprezentálja. A fix, rögzített, biztos, lokalizálható pontnak a hiánya indukálja a kötelező mozgást, az ide-oda vándorlást.” (33–34.)
A másik izgalmas kérdés, ami a Bodor-próza terét és az azt benépesítőket egyaránt jellemzi, a már jelzett határoké, magáé a határon lété. Bányai első fejezetének, amelynek a Térképzetek geokulturális közegben címet adta, utolsó részét szenteli ennek e sommás címen: A határ mint identitás. „A határlét állandósult köztes létet eredményez, a közöttiség térbelisége artikulálódik általa. A közöttiség az úton-lét metaforája is, amely két vagy több határ átlépése, a határok közötti mozgás állandósulása.” (37.) „A határlét közöttiségének tartományában artikulálódik az útonlét.” (38.) „A külön­böző kultúrák, mentalitások és nyelvek határvonalán, érintkezési pontjain megtörik az azonosság, a köztük levő különbözőségek és hasonlóságok, sajátosságok és eltérések határmezsgyéjén, a közöttiség terében elbizonytalanodik, relativizálódik az identitás rögzíthetősége. Az interkulturális határtérben kétségessé válik bárminek a pontos meghatározása, stabilizálása. Ez válik értelmezhetővé az identitások vizsgálata során is, amelyek a közöttiségben határidentitássá5 válnak.” (38.)
A határidentitás és egyáltalán az identitás kérdését Bodor Ádám regényeinek névtérképe című fejezetében járja körül Bányai Éva, itt is kiváló érzékkel elemezve mind a névadás, mind a névvesztés eseteit, a név- és birtokviszony összefüggéseit, a névvel való azonosulás folyamatát, ugyanakkor a nevekben – mind a személy-, mind a helynevekben – megjelenő multikulturalizmus valóságát kontextusba is helyezi politika- és társadalomelméleti összefüggések felkutatásával és felmutatásával. Rámutat, hogy Bodor ebben is eltér a megszokott értelmezéstől, kontextustól: „A politikai és társadalomelméleti diskurzusokban leginkább pozitív előjelű multikulturalizmus e szűkebb tájékra, régióra jellemző abszurditását emelem ki, többek között azért, mert a modern és posztmodern társadalmakban a multikulturalizmus az idegenek, bevándorlók, menekültek érkezésével, letelepedésével és problémáival konstruálódott meg, ellenben a Bodor-próza regényeinek feltételezett és a lokalizáló olvasatlehetőségek által körvonalazható régió-terében a különböző, a Bodor-szövegekben megjelenő nációk ősidők óta együtt, pontosabban egymás mellett, de egymásra hatva, valamilyen szinten összefonódva élnek.” (20–21.) Bodor ebben sem egyszerűen besorolható, sajátos látásmódja és ábrázolási technikája miatt, amely azonban e kérdéskörben a régió sajátosságait jeleníti meg. Érdeme talán pont az, hogy Bodor teljes természetességgel mint a lét velejáróját mutatja meg ezt a helyzetet, ezt az állapotot, ezt az adottságot. Így hát a korábban jelzett nyelvi sajátosság ezzel egészül ki, talán nehezítve a befogadást azok számára, akiknek ez a világ újnak hat, de ugyanakkor azzal a természetességgel, amely egy kisebbségi és kisebbrendűségi komplexusoktól mentes, teljes jogú európai állampolgár sajátja (de akit ez az egész kérdéskör ilyen megközelítésben nem foglalkoztat). Ez is különleges és szívmelengető sajátossága a Bodor-prózának, amely egy sorba állítja Franz Hodjakkal, Herta Müllerrel és mindazokkal, akik ezek közül a kelet-európai diktatúrákra jellemző elemek közül inspirálódnak, ezeket az élményeket emelik be az egyetemes irodalomba anélkül, hogy bármilyen európai vagy világirodalmi kánon elő­írásainak akarnának megfelelni, vagy mert nem teszik, ezért kicsire húzva magukat, folytonos hajlongással kérnének bocsánatot.
A multikulturalizmus egyébként is a társadalmi identitások konstrukciójában a modernitásra jellemző homogenizáló stratégiák ellenében fogalmazódik meg, „azok elnyomó vagy elégtelen voltából kiindulva a hangsúlyt a különbségekre helyezi”.6 A multikulturalizmus „veszélyként, fenyegetésként értelmezi a kultúrák találkozását, a kulturális sokszínűséget. A multikulturalizmus, bár gazdagíthatja az életforma-kínálatot, magatartásmintákat, szerepeket, növelheti a kreativitást, ugyanakkor bizonytalanságot, félelmet, sőt agressziót kelthet a saját vagy a másik csoportban, főleg élese­dő (individuális vagy csoport) versenyben. […] A multikulturalizmus elkü­lönülő kultúrák együttélése, együttlétezése, de nem dönti el, hogy milyen a kapcsolat, viszony közöttük.”7 Elvégre „mindegyik kultúra arra alapozódik, hogy kettéosztja a világot: kijelöl egy belső teret (ez a »miénk«) és egy külsőt (ez az »övék«)”.8 A Bodor-világban a sokszínűség adottság, nem egymás ellen állított, állító verseny vagy veszély, csupán a kövekkel egy­idős, talán a génekbe kódolt valóság.
Bodor Ádám, a „magányos farkas”, és azok, akiket Bányai Éva mint rokon jegyeket mutató szerzőket megnevez, nemcsak a besorolásnak állnak ellen, a táj- és névadás okán egyébként könnyen ráhúzható transzilván kalap alól bújnak ki, de a mitizálás alól is. Vagy talán úgy lehetne kompromisszumkészebben megfogalmazni, hogy saját Transylvania-mítosz születik Bodor műveiben, ahol a határlét adta kívülállás, az ironikusnak ható (ál)küldetés-történetek, a kelet-európai sajátosságként megjelenő, szintén mítosztalan, mítosztalanított ortodoxia és ortodox hatás konstitutív elemek, a posztmágikus prózastílust hozzák létre.
Végül, de nem utolsósorban el/ki kell mondanom, amit a recenzióban ugyan igyekeztem féken tartani, a kritikai megközelítéshez szükséges távolságot megtartva, ám az értelmező attitűdön talán át-átsütött, hogy a kritikusnak ritka szellemi élvezetet nyújtott ez a tanulmánykötet, izgalmas, lebilincselő olvasmányt jelentett. Bár bonyolult, filozófiai iskolázottságot is feltételező szintek, gondolatok, szakkifejezések jellemzik Bányai Éva tanulmánykötetét, mindezt otthonosan kezeli, ettől és írásmódja gördülékeny­ségétől könnyed a szövege. A látszólag egyszerű kulcsra járó Bodor-szövegek (és a többi elemzett mű) zárja inkább olyan, mint egy hatalmas, igen régi, míves ajtóé: csak az elemzett szövegben megnyilvánulóhoz hasonló mesterségbeli tudással és az ebből eredő cizelláltsággal lehet megfelelően finomra reszelt kulcsot készíteni hozzá. Bányai Éva elemzése ugyanakkor úgy vezet be e varázsvilágba, hogy erőszak nélkül tárulnak fel egyre mélyebb rétegek anélkül, hogy a kritikára sokszor jellemző varázstalanítás megtörténne.

JEGYZETEK

1 Faragó Kornélia: A tér geofilozófiai interpretációja. In: uő: Térirányok, távolságok. Térdinamizmus a regényben. Újvidék, Forum Könyvkiadó, 2001, 7–8.
2 Uo. 9.
3 Szirák Péter: A regionalitás és a posztmodern kánon a XX. századi magyar irodalomban. In: Görömbei András (szerk.): Nemzetiségi magyar irodalmak az ezredvégen. Debrecen, 2000, 54.
4 Faragó Kornélia: Szituatív térszerkezetek. A dinamikus-poláris formáltság. In: uő: Térirányok, távolságok. Térdinamizmus a regényben. Újvidék, Forum Könyvkiadó, 2001, 131.
5 A fogalom meghatározását ld. Feischmidt Margit: Multikulturalizmus: kultúra, identitás és politika új diskurzusa. In: uő (szerk.): Multikulturalizmus. Budapest, Osiris Kiadó, Láthatatlan Kollégium, 1997, 10.
6 Feischmidt Margit: Multikulturalizmus: kultúra, identitás és politika új diskurzusa. In: uő (szerk.): Multikulturalizmus. Budapest, Osiris Kiadó, Láthatatlan Kollégium, 1997, 7.
7 Kiss Gabriella: Multikulturalizmus – korunk alapszava? In: uő (szerk.): Multikulturalizmus. Debrecen, KLTE Szociológiai Tanszék, 1997, 25.
8 Jurij Lotman: A szüzsé eredete tipológiai aspektusból. In: Szitár Katalin (szerk., ford.): Kultúra és intellektus. Jurij Lotman válogatott tanulmányai a szöveg, kultúra és a történelem szemiotikája köréből. Budapest, Argumentum, 1994, 97.