Passióból beszélünk,

ellenségképeket építünk magunknak éjszaka,

és annyi harag gyűlik bennem,

hogy eltakarja előled az angyalokat,

elnyeli lassan a fényt, 

mint júdásfa árnyéka.

Ki szereti haragja fájdalmát? 

Ha ebben talál önmagára,

ez ad neki alakot,

formát. Csak szertelen csapongás

túlvilág és létezés

metamorfózisában.

– Békét kötünk?

– Azt már nem!

Megyek bosszút állni,

mert világom valutája csak fájdalom.

Meztelenség marad távollétedben,

hiányod majd máshol pótolom.

Milyen csendes uralom kell ahhoz, 

hogy felfogjak valamit ebből a korrodálódott valóságból.

De utoljára, hajnalban

laudánummal fűszerezett bort iszunk,

és kitalálom,

melyikünk szája hazudta a halált.

Reggelre békét kötünk. Örökre.

(És tisztán látok már, 

Utamat nem állják angyalok.)