Gyors madár-Niagara zúdul

ötven évemre fröcskölődve, csurdig

a vérző-füvü-rét zöld füttyögéssel:

rigók, csízek hullámlanak, pirók

csirreg egy galagonya-kottaágon,

 

havat futtatnak északi egekre

a barázdabillegető-bakák,

szelet szurkál szarvára hajahéjjal

két Ázsiát-vonszoló kisökör;

nem tél ez, mondják, év októbere,

valamint életem októbere;

baktattam a királydinnyés homok

kéksárga lepedőjén fölsziszegve,

támasztva vállam Szent Lajos-sziget

örök falának, szekérutakat

hömpölygetett időm Miasszonyunk

Katedrálisa fölött, déli tengert

Mecsér és Miklós és Lébény között,

ahová visszamenni volna jó;

szoknyák úszkálnak a fellegtelen

mennynek feszűlve: tejszagot lobognak,

pendely-sirályhad keringel, cipő-

erdő suttogja fülembe: Fiú,

lemesterkedtél minket lánybokákról.

Orromba csap az égő fű szaga,

október ez, az év októbere,

valamint életem októbere;

nem fájna, ha egy nagy csontkalapács

a halántékomra csördítene,

de utánam, uraim, mi marad?

mert tenyerem csak semmivel tele,

árkok szikráznak benne karcosan,

és kihűlt szerelmek lehellete;

látsz régóta, szegények Istene,

pecsétednek szívemen a helye,

tudtam s tudom, milyen lámpa ragyog

utamra, bár a nap is fekete,

serceg és pattog kanócélete;

már nem birizgál semmilyen titok,

én kezdettől magamra számitok.