Szörnyek márpedig léteznek. Keresztutaknál állnak, vihart kavarnak, vagy gonosz tréfákat űznek a halandók hitványságából. Tudom, mert valaha én is egy voltam közülük. A történetem egy távoli helyen kezdődött. Eleinte azt hiszem, hogy még nem pontosan értettem, hogy mit is csinálok. Óvatosan léptem át az utcákon heverő szeméthegyeken, ismerős barátként szívtam magamba az emberi ürülék és rothadás bűzét. Míg régen öntudatlanul léteztem, most pontosan értettem a működésem mozgatórugóit. Később külsőt is választottam. Először egy fiatal lány arcát vettem el – amit most újra viselek –, akinek a testét már teljesen elcsavarta a fájdalom. Később, amikor már éhessé tett a hatalom, és megéreztem magamban a folyton tenni vágyó gonoszt, elindultam, hogy megtaláljam annak a tökéletes képmását. 

A város kikötője mindig is hangos volt. Szebb napokon a nevetés, a verekedés és a parancsszavak formálták a hely partitúráját. Mindenki sietett valahová. A tenger isteneinek szólamai ide-oda mozgatták az embereket, családokat raktak össze, és szakítottak szét. Megjelenésem után viszont minden megváltozott. Minden lelassult. Az emberek a földön kúsztak, megbénította őket a félelem és a láz. Jajveszékelés, nyögés és ordítás. Csontvázak dobálták a hullákat a halászhálókra, püffedt testek úsztak a vízen, félig átlátszó kutyák lakmározták a láztól égő életeket. Ahogy sétáltam, macskák és patkányok szegődtek mellém, ők nem féltek tőlem. Mások haldoklása sosem okozott örömet. Nem a halál volt az, amiből táplálkoztam. Csupán egyetlen dolog hajtott. Az a pillanat, amikor az ember már tudja, hogy nincsen semmi, amit tehetne a halál ellen. Amikor a sötétség először megmutatja magát a gazdatestnek. 

Azon a reggelen, ahogy végigsétáltam a rakparton, hirtelen egy kéz tapadt a lábfejemre. Nem szoktam ahhoz, hogy mások érintsenek meg először. Lenéztem, és egy csúnya vénasszony nézett vissza rám. Elöl csak két foga volt, fekete szeme kegyetlenül belém szúrt. Arca gyűrött volt, és érdes, mint a barázdás föld egy hosszantartó szárazság után. Gonoszan mosolygott rám. A láz már az eszét vette, nehezen kapott levegőt. Lehajoltam hozzá, körmeimet mélyen a húsába nyomtam. Néhány perc múlva már az ő arcával hagytam el a várost, egy fejvesztve menekülő hajó fedélzetén.

Nagy utat tettem meg, és nagyon régóta vagyok már úton. Érzem, ahogy a lábam átsétál egyik évről a másikra, néha tétován meg-megállva egy-egy óra biztonságán. Elég is, ha csak állok, és velem változik meg a világ, tűnnek el emberek, és kerülnek elő újak. 

Legutoljára egy furcsa, lápos településen engedhettem szabadjára az erőmet. A járvány halovány mása támadt az emberekre, én meg kínlódva, tombolva próbáltam újraéleszteni a tüzet, amit mások a magabiztosság fegyverével oltottak ki. Aztán hirtelen vége lett. A világ megtelt a fertőtlenítő szagával. Egyre többen váltak megrögzött szolgáivá a tisztaságnak. 1910. január – az első emberi hang a rádióban. 1926, az első televíziós adás. Távolbalátó készülék, így hirdették. Reklámok. Ragyogó bútor, derűs a ház. Nők milliói borultak térdre a ház uralma előtt, és csak mostak, sikáltak, töröltek, spricceltek, megállás nélkül, míg végül sikerült engem véglegesen eltüntetni. Nem. Eltüntetni azért mégsem. Lehúztam magamról a vén, ronda banyát, és egyszerű, csúnya, fekete szemű lány lett belőlem. Eldobtam magamtól a hatalmat, amelynek segítségével gyermek- és felnőttkéz a kézben rettegett. A fekete halál már csak egy korszak megjelölése volt, és nem létezett már Čuma sem, csak a mesékben. A nevem is elveszett. Nem. Elástam. Csúnyácska. Csúnya. Csúfocska. Miután ideköltöztem, azt hiszem, már nem is érdekelt, hogy hű legyek ahhoz a teremtményhez, aki rendeltetésszerűen én voltam, akinek lennem kellett volna. 

És most itt vagyok, ebben a nagyon csendes, nagyon átlagos városban. A hely, ahol dolgozom, csak azoknak válik láthatóvá, akik a hajnal első óráiban a lelkiismeretüket szeretnék leégetni. A város szívében egy láthatatlan pont, négy asztallal, tizenhat ülőhellyel. A tegnapi reggelt négyen indítottuk. Én, az idős hölgy a fiával és a Szappanos. Akkor kapta a nevét, amikor egyik délután egy részeg munkásnak elege lett a felé irányuló trágárságból, és megfenyegette, hogy kimossa szappannal a száját, erre meg mindenki röhögni kezdett, és folyt minden tovább a maga medrében. Ilyen ez a közösség. Nem esnek egymásnak. Férfi és nő között nincsen nemi vágy, obszcén megjegyzés. Kivéve talán az öreg hölgyet és a fiát. De arról senki nem beszél. „Mondd csak, szívem, mikor hozod már nekem azt a konyakot” – kérdi az anya minden egyes reggel. „Hagyjad már, anyukám, hadd ábrándozzon.” Lassú voltam. Talán a világ leglassúbb felszolgálója. De már megszoktak. Az emberek itt nem akarnak senkit sem megváltoztatni, cserébe pedig elvárják, hogy te se szóld meg őket a furcsa szokásaik miatt. 

Szappanos aznap reggel korábban érkezett a szokásosnál. Lefelé nézett, a megszokott zavart tekintetben most ott lapult egy régi ismerősöm, a félelem. Próbáltam átvenni valami kis foszlányt az emlékeiből, de szemkontaktus nélkül kevésre mentem. Berobogott a pulttal szembeni asztalhoz. Ahogy leült volna, a csontos teste beleütközött a bútorokba, oldaltáskáját elfelejtette levenni, és most ott lógott otrombán a vállán. Folyton elfelejti, hogy nem lehet bent dohányozni. Nem hibáztatom. Ezt a kis helyiséget olyannyira átitatták az évek füsttel, hogy valószínűleg, ha még egy évszázadon keresztül itt maradnék, akkor is érezném. Szappanos nem szép nő. Fogazata hiányos, haja gyéren és ápolatlanul lóg a fején. Idegesítően sovány, és mindig élénk színű ruhákat hord. Egy régi telefonon hívogat folyton valakit, sokszor a férjét, néha valamelyik szeretőjét, vagy a férje szeretői közül valamelyiket. Amikor a férje börtönben van, olyankor csak bámulja a telefon fekete-fehér képernyőjét, és kiabál. Az öreg hölgy és a fia ilyenkor rosszallóan néznek fel rá, zavarja őket az újság olvasásában. Az anya hangosan olvas, teletűzdelve kommentárokkal, amelyekre lelkes bólogatást kap kisfiától, aki mellesleg tavaly töltötte a harmincadik évét. Szappanos, rendes nevén Klára a velem szemben lévő asztalnál ült. Csendben voltunk. Én nem kérdeztem, ő nem kért semmit. Az óra fülsüketítően kattogott. Az anya monoton hangjára dallamosan válaszolt a fiú hümmögése. A pulttól balra, a falon egy hatalmas, jócskán rozsdás tükör állt. Ha tehettem, elkerültem, de akkor megfeledkeztem magamról, és odanéztem. Közelebbről nézve az jutott eszembe, hogy nagyon hasonlítok a szemben ülő vendégemre. Kivéve talán, hogy az én arcom meg az orrom nem volt vörös, hanem hófehér. És az ő szeme meleg barna, és tudom, láttam, hogy gyermekkorában gyönyörű fogsora volt, és szép, hosszú haja. Ha elég sok ideig nézek az ember szemébe, akkor még a csecsemőkori arcukat is láthatom. Én akkor is így néztem ki, amikor ő meglátta a napvilágot abban a koszos kórházban, és teli szájjal bömbölt, hogy tegyék vissza, hogy ő nem ide akart megszületni. „Hallod, te Csúnya. Van neked rendes neved?” Érdekes, mióta itt dolgozom, még senki nem kérdezte tőlem az igazi nevem. Nem várja meg a választ. „Láttam, hogy az előbb megnézted magad a tükörben. Tudod, kicsit úgy nézel ki, mint én. Nem gondolod?” Erre az anya is felpillantott az újságjából. Én, hogy megtörjem a várakozást, amit a válaszom hiánya okozott, kivittem az italokat. A pultnál nem volt szék. A tulaj ragaszkodott ehhez. Nem gyónni kell a kocsmába járni. Szappanos elővette a telefonját. Már el is felejtette, hogy választ vár tőlem. Újrakezdődött a szitkozódás. Éreztem, hogy ez most erősebb lesz, mint a megszokott. Nem tudtam levenni a szemem róla. „Te is mit bámulsz? Hagyjál már, te Csúnya.” Hirtelen felkapta az asztalról a hamutartót, felállt, és elindult felém. „Nagyon hasonlítasz rám, tudod? Ez nem tetszik nekem!” Az anya kajánul szemlélte az eseményeket. Engem az emberek teremtettek, legalább másfél évezreddel ezelőtt. Féltek tőlem. Most pedig egy alkoholista nő egy hamutartóval fenyeget engem egy koszos kocsmában. Rám vetette a tekintetét, én pedig újra belenéztem a múltjába. Megint ott volt a barna hajú kislány. Az édesanyja dühösen szólítgatta, ő pedig egy fa tetején rejtőzött előle. A félelem és az izgatottság keveredett az arcán. Gyönyörűnek találtam. Még mindig ott van bennem az erő. Az emberekben lakozó igénytelenség és mocsok teremtett. Ez a hely pedig tele van kórokozókkal, férgekkel és patkányokkal. Még utoljára belenéztem a kislány szemébe. Kár, hogy nincsenek érzéseim. Szappanos szemében rémület tükröződött. Elkezdett izzadni, és még vörösebb lett a bőre. Habzó vér kúszott fel a szájából, megállíthatatlan köhögés tört rá. Amikor a mentősök megérkeztek, már nem élt. Most megint úton vagyok. Követem a pusztítás szagát, táplálkozom belőle, és újra hű leszek Čumához, a fekete szemű, görnyedt hátú halálbanyához.