I.

Péter bácsi fiatalon nagyon szerette a gondolatait, és a legjobban azt szerette bennük, hogy tudott magára gondolni velük, mert akkor, amikor magára gondolt velük, azt érezte, hogy szereti önmagát, és ráadásul olyan nagyon tudja a gondolataival szeretni önmagamát, hogy azt szavakkal ki sem lehet fejezni szerinte. Péter bácsi fiatalon, ha önmagára gondolt, boldog volt, és ezért egyáltalán nem szánt időt arra, amit az emberek úgy hívnak egymás között: a valóság, mert ott nem érezte azt, hogy bárki szeretné.

A bonyolult gondolatok voltak a kedvencei, mert olyasmikre gondolhatott velük, amikre sokan mások szerinte nem tudnak, amit nehéz megérteni. Biztos volt benne, hogy a bonyolult gondolataival önmagáról is képes bonyolultan gondolkodni, vagyis úgy szeretheti önmagát velük, amire más nem képes. Egyszer volt egy olyan nagyon bonyolult gondolata önmagával kapcsolatban, hogy elbizonytalanodott abban, vajon van-e bármi értelme, vagy csak zagyvaság az egész, és akkor megállt egy pillanatra az utcán, ahol sétált, körbenézett, látott maga körül négy embert. Mind a négy összefogta magán a téli kabátját, úgy sietett az egyre sűrűbb hóesésben, és akkor ő azon töprengett, ha bonyolultabban tudna gondolkodni, mint ez a négy ember összesen, akkor az neki nagyon jó lenne, és bár nem egészen tudta, hogy mire gondol ezalatt, de az nagy boldogsággal töltötte el, hogy egyszer majd megpróbálja, és egyszerre négy ember helyett tudja majd szeretni önmagát, és már egyáltalán nem zavarta a beesett arcát csípő hideg, a latyakba minden lépésnél beleragadó papucsa, és a teljesen átnedvesedett, kék rövidnadrágja, ami rátapadt a vékony lábszáraira. 

II.

Péter bácsi az öregedés jeleit ötvenéves koráig nem vette észre magán. Addig bármikor tudott magára úgy gondolni, hogy ő egy fiatal, energikus férfi, akinek minden nap másik nő áll az ajtaja előtt, és arra vár, hogy beengedje a lakásába. A nők feleslegesen álltak és vártak, mert Péter bácsinak a gondolatain kívül nem volt másra ideje, ezért kimérten és udvariasan hazaküldte mindet. Ötvenévesen azt vette észre, hogy már nem tud minden nap új nőt elképzelni a lakása ajtaja elé, már nem tud újabb és újabb karaktereket kitalálni, mert ugyanaz a vörös hajú, magas nő jött vissza kedden is, aki csütörtökön már ott volt, vagy ugyanannak a túlsminkelt szőkének kellett elmagyaráznia, hogy ő nem az ilyen típusú nőket szereti, akinek három nappal korábban már egyszer elmondta. Péter bácsi csalódott volt, és ekkor sétálni indult bánatában a téli hóesésben papucsban és a kék, rövid nadrágjában, és annyira el volt keseredve, hogy semmit sem vett észre abból, mennyire fázik, és ez volt az első pillanat, amikor már nem szerette olyan nagyon a saját gondolatait, mint korábban, mert elvesztette a hitét abban, hogy meg tudja adni velük önmagának azt, amire vágyik. 

III.

Péter bácsinak tegnap fájt a jobb lába, a bokáját nehezen mozgatta, ennek ellenére délután elindult otthonról. A téli hóesésben szívesen sétált keresztül-kasul a városban papucsban és a kék, rövid nadrágjában. Tegnap séta közben arra gondolt, hogy de jó lenne nyáron a tengerparton sétálni a puha homokban, és erre olyan erősen tudott gondolni, hogy sem a latyakba időnként beleragadó papucsa, sem a hótól átnedvesedett, testére tapadó, kék, rövid nadrágja ebből kizökkenteni nem tudta, és közben boldog volt. Szerette a tengerpart puha homokját érezni a lábai alatt, bár még sohasem járt rajta, szerette nézni azt, ahogyan a távolban a víz az éggel összeér, bár éppen nagy, szürke épületek voltak körülötte, és boldog volt, mert a gondolatai elvitték a tengerpartra. Váratlanul egy idős hölgy megszólította, és azt kérdezte, nem akar-e hazamenni, mert a papucsában és a kék, rövid nadrágjában meg fog fázni. Péter bácsi ezt úgy értette, a parton biztosan talál majd egy helyet, ahol olyan bonyolultan tudna magára gondolni, mint senki más, és ahol naponta akár tíz nő állhatna az ajtaja előtt, bebocsájtásra várva, és ettől olyan boldog lett, mint még soha. Megköszönte az idős hölgynek, hogy ezt elmondta, és elindult az egyre sűrűsödő hóesésben papucsban és a kék, rövid nadrágjában, hogy megkeresse a helyet, amit úgy hívhat: haza. Nem látta senki azóta.