Szerbhorváth György: Vajdasági lakoma. Az Új Symposion
történetéről – Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 2005.
„Magyarnak lenni már magában is szerencsétlenség, de ez még valahogy megjárja. Magyarnak és zsidónak lenni, ez azonban már kicsit több a soknál. Magyarnak és zsidónak és kommunista magyar írónak lenni, ez valósággal perverzitás. De ma magyarnak, zsidónak, kommunista írónak és hozzá jugoszláv állampolgárnak lenni – emellett a megboldogult Sacher Masoch fantáziája egyszerűen ártatlan kis pincsikutya!”
(Sinkó Ervin: Egy regény regénye)
Az utóbbi években egyre inkább felerősödött a kommunizmus kutatása, a társadalomtudományok, a nemzeti irodalmak elkezdték vizsgálni és felfedezni maguknak az említett korszak vetületeit, működési szabályait és kontextusát. Szerbhorváth György Vajdasági lakoma című könyve az egykori Jugoszlávia, illetve Szerbia területén érvényesülő sajátos kommunizmus arcát tárja az olvasó elé. A szerző eszmetörténeti és kultúrszociológiai kutatása az Új Symposion periódusainak perspektívájából kínál rálátást a korabeli szerb és vajdasági magyar közösség életére, kultúrájára. Az Új Symposionnak a politika kontextusában történő elemzése révén az olvasóban a korabeli kulturális nyilvánosság történései, helyzete körvonalazódik. A folyóirat 1961-től 1964-ig az Ifjúság kétoldalas mellékleteként, Symposion néven jelent meg Újvidéken, az 1965–1992 közötti időintervallumban pedig önálló kiadványként Új Symposion elnevezéssel. Szerbhorváth a lap körül kialakult mítoszok lebontására, értékelésére törekszik, kapcsolatot teremtve az ÚS alkotóinak korabeli írásai, a kultúrpolitikához való viszonyuk, a szerzőkkel később készített interjúk és a visszaemlékezések között. A vajdasági irodalom meghatározó folyóirata köré csoportosuló egyéniségek munkájáról, érvényesülési lehetőségeiről és a hatalommal való konfliktusaikról szól a könyv. A szerző többek között Gion Nándor, Végel László, Tolnai Ottó, Domonkos István, Danyi Magdolna és Sziveri János munkásságának az ÚS-t érintő vetületeire is kitér.
A Vajdasági lakoma kultúrszociológialag közelít az Új Symposionhoz, ebből kifolyólag a lap irodalmi termésének szemügyre vételével egy időben a folyóirat arculatára vonatkozó reflexió, vagy a sympósok különböző generációinak művészeti és szerkesztési koncepciójának bemutatása mellett a kor szociális vetületeinek vizsgálata vagy a hatalom–író relációjának elemzése is kiemelt figyelmet kap.
A lap első száma 1965. január 15-én jelent meg, felelős szerkesztője Bosnyák István volt. Az Új Symposion A3-as formátumából adódó szokatlansága felhívta magára a korabeli olvasók figyelmét, a példányszámról bizonytalan adatok vannak. Az első évfolyamokban a líra és az esszé kapott nagyobb teret. 1984-től a folyóirat sokkal inkább a zene, az építészet vagy a képzőművészet irányába fordult. Szerbhorváth szerint az első ÚS-generáció szerkesztőinek nevéhez jelentéktelen társadalomkritika és a forradalmi hit által gerjesztett, sokszor önhittségbe hajló önbizalom által meghatározott publicisztika köthető. „A sympósok egyik alapvető ellentmondása, amit nem tudtak feloldani, az volt, hogy miközben a VAN számukra a GONOSZ birodalma, addig abból indultak ki, hogy az ember antropológiailag jó.” Mindezek ellenére az ÚS köré csoportosuló szerzők, szerkesztők igyekeztek hol eredményesebben, hol kevesebb sikerrel markánsan jelen lenni a szerb kultúrában. Sokan közülük megpróbáltak szerbhorvátul írni, de kudarcot vallottak. Nem pózolásként, vagy esetleg asszimilációra való áhítozásként értelmezendő ez a gesztusuk, hanem a többnyelvű környezet lehetőségeinek kihasználására irányuló törekvésként.
Viszont voltak olyan sikeres vállalkozásaik is, amelyek megerősítették a folyóirat státusát és kultúrpolitikai pozícióját. Nemcsak a kihívó, feltűnést keltő formátumra és magatartásra kell gondolnunk, hanem arra is, hogy az egyetem erőteljesen rányomta a bélyegét az ÚS-szerkesztők munkájára és csoportidentitásának kialakulására. Nem csupán amiatt, hogy sokan közülük egyetemre jártak, hanem amiatt is, hogy az első generáció tagjai közül néhányan az újvidéki Magyar Tanszéken tanítottak: Gerold László, Bányai János, Bosnyák István vagy Utasi Csaba. Az első szerkesztőség tagjai korábbról ismerték ugyan egymást, de egyetemi tanulmányaik és munkájuk alatt formálódtak csoporttá. Az önálló folyóirat létrehozása is szorosan kötődik az egyetemhez. A vajdasági kultúrpolitika nemigen tudott mit kezdeni az új és harcias nemzedékkel, megszüntette volna a Symposiont. Mivel nem tudták volna vállalni a következményeket, az újvidéki Ifjúság című hetilapból kitépett mellékletet Sinkó Ervinre bízták, aki akkor Zágrábban élt, de tanítani és a Magyar Nyelv- és Irodalom Tanszéket vezetni Újvidékre járt. Az egyetem intézménye nem szolgált csak védőburokként vagy kohéziót adó közegként. Belső támadások is érték a lapot, tudniillik a magyar tanszékes egyetemisták tiltakozó levelet írtak a folyóirat szerkesztői ellen. Ez a tény jól mutatja az Új Symposion botránykeltő erejét egy olyan politikai kontextusban, amelyben hullámzó a hatalom engedékenysége; a politikai elit inkonzekvenciájában „pillanatárnyalatokat” reflektáló gesztusoknak nevezhetők azok a politikai impulzusok, amelyek a kaotikus vezetésre utaltak, és amelyek a kultúra életére kihatottak. A 60-as években a represszió kevésbé nyílt formái kerültek alkalmazásra, „a totalitárius állam »sima« rendőrállammá vált, a közbiztonság igen jónak számított, a titkosszolgálatok éber ügyködése mellett pedig a nagy elismertségnek örvendő Jugoszláv Néphadsereg őrizte a boldognak kikiáltott lakosság álmát” – írja Szerbhorváth György. Olykor pedig bizonyos regények miatt bírósági tárgyalásokra került sor. Az Új Symposion 1964. január elsejei számában arról olvashatunk tudósítást, hogy a zágrábi szerző, Alojz Majetic Cangi című regénye miatt Újvidéken bírósági tárgyalást tartottak. Azzal vádolták a szerzőt, hogy regénye torzított formában ábrázolja a valóságot. 1968 körül sorra szüntettek be ideiglenesen vagy véglegesen egyetemista lapokat. A cenzúra főleg a tabudöntő egyetemi, vallási és irodalmi folyóiratokat érintette. Gyakran volt példa arra, hogy az államügyész betiltott egy bizonyos lapot, majd a bíróság feloldotta a tiltást. Gion Nándor 1969-ben megjelent Testvérem, Joáb című regénye is heves politikai vitát váltott ki. (Az első kiadás szövegét Romániában nyomtatták ki.) Később az ÚS még durvább intézkedés áldozata lett: 1971-ben két lapszámot tiltott be a hatalom, és a „felfiatalítás” ürügyével szétzavarták a szerkesztőséget. A vajdasági magyar hivatalos kultúrpolitika különböző módszerekkel igyekezett megbontani a szerkesztőség kohézióját, és miután 1983-ban szétzilálta az írói csoportosulást, arra törekedett, hogy a legfontosabb tagokat egyenként beépítse a médiába, politikai intézményekbe vagy egyetemekre, megbontva az írógárda tagjai közti kötelékeket, ugyanakkor kedvezőbb megélhetési feltételek biztosítását ígérve. Szerbhorváth úgy véli, hogy az összetartozást, a csoportszellemet belülről is kikezdték. „A szerkesztőség »oszd meg és uralkodj« típusú szétforgácsolása már akkor elkezdődött, amikor a mellékletből önálló folyóirattá vált a lap, így Bosnyák István 1966. április 19-i naplójegyzeteiből tudhatjuk meg azt, hogy volt egy olyan, a szerkesztőség részéről hozott – alighanem nem hivatalos – határozat, megegyezés, miszerint máshol nem publikálnak, így a Magyar Szóban sem”, amelyet nem mindenki tartott be.
A külső és belső széthúzó erők ellenére a lapnak sikerült hosszú ideig a folyóiratpiacon maradnia, és a jugoszláviai kulturális nyilvánosságban meghatározó helyet elfoglalnia, noha a kommunista időkben nem volt mindig kedvező feltételekben része. A saját munkájukkal vagy a korszakkal szembeni (ön)irónia, az elődökkel és a hatalommal való polemizálás viszont mindvégig jelen volt a szerzők, szerkesztők műveiben. Várady Tibor, az ÚS szerkesztője egyik glosszájában az 1970. nov. 15-én megjelent Magyar Szóból idézett házassági hirdetés segítségével fejezi ki kritikai viszonyulását a kommunizmushoz. „31 éves, jelenleg Budapesten élő, vajdasági származású nőtlen technikus későbbi házasság céljából 22–33 éves szőke vagy barna, 168 cm-nél nem magasabb, marxista gondolkodású, legalább kissé molett leányok fényképes levelét várja. Jelige: Testvériség-egység, szeretet, megbecsülés.” Kommentárjában pedig megkérdi: „nem lett-e a mi marxista gondolkodásunk legalább egy kissé molett?”
A folyóirat köré szőtt legendák, a szerkesztőket és az írógárdát érintő anekdoták érdekességekről szólnak – például a folyóiratnév kitalálójának személye bizonytalan , vagy a honorárium nagysága és a publikált versek közötti egyenes arányosság – az anekdota szerint – annak tudható be, hogy az ÚS verssoronként fizetett –, viszont ahhoz, hogy a lap működéséről, szerzői és szerkesztői gárdájának tevékenységéről összkép alakuljon ki, több kutatói munka, tanulmány elolvasására van szükség. Szerbhorváth György könyve főképp az ÚS-fenomén kultúraszociológiai és eszmetörténeti oldalát elemzi. Valószínű, hogy egy kimondottan irodalomcentrikus vizsgálat újabb tényekre derítene fényt, kiegészítve (esetleg új megvilágításba helyezve) a jelen kötet anyagát. Az olvasó terjedelmes munka eredményét felölelő kiadványt foghat kezében; akik pedig a folyóiratról és működésének kontextusáról, történetéről árnyaltabb képet szeretnének kialakítani magukban, azok számára biztos kiindulópontot jelenthet a jegyzetapparátus, amely hozzájárulhat a szerző azon megállapításának továbbgondolásához, (újra)értelmezéséhez is, miszerint „A sympósok java a mai napig egy legendákra, de még inkább elhallgatott, elfeledett dolgokra épített történetet racionalizál”.