Sokszor nem jutnak eszembe szavak, amikor beszélek,

sokat hümmögök,

és a székely akcentusom is visszatért, 

úgy látszik, nagyanyám nem tudta kiverni belőlem.

Se verset, se naplót nem tudok írni rendesen,

jegyzeteim egyszerűek,

következetesség nélkül váltok e/1 és t/1 között,

a kilók nem tűnnek el, csak az ékességem.

Úgy látszik, valahogy kivertem magamból a középszerűség félelmét,

olvasmányélményeim alapján sokáig az anyaság volt a középszerűség 

maga,

a nem középszerű anyák meg riasztó dívák, akiknek hála, fiaik által 

újratermelődik ez a toxikus művészközeg.

Mára csak a dühöm maradt, hogy évekig átvertek,

mert az anya az nem ez az anya,

amit szipogó macsók saját szövegeikre faragnak,

mert ez az anya ahhoz hasonlatos, amikor nők után fütyülnek az utcán.

A füttyben nincs benne a nő,

ebben az anyában nincs benne az anya.

Valahogy ki kéne vernem magamból ezt a posztpartum gőgöt,

villámcsapásként tör rám váratlan helyzetekben,

és azontúl, hogy szégyellem magam miatta, nem tudok mit kezdeni 

vele.

Megrémiszt az ösztönös ítélkezésem.

Ha írok, még ha félszegen is, csak akkor kristálytiszta minden, 

látom, hogy a csonttá fogyott anyák és a hordóvá teltek,

a horizontig tágulók és a felmetszett törzsűek,

a szorosan kötődők és a távolabbról nagyon figyelők,

álomba szoptató vagy alvásig ringatók,

a hangosak, a haragosak, a nyugalmukban némák

is tartják a hátukat.

Úgy látszik, véresre verték már a anyahátunk, 

ezért törünk pálcát egymás fölött.