Szergej Lebegyev: Augusztus gyermekei. Soproni András fordítása. Helikon, Budapest, 2021.
GyA: A regény egy hermeneutikai probléma felvetésével indul. A nagymama visszaemlékezéseinek a befogadását a családi titkok felfedésén túl a szereplők az önmegértés eszközének tekintik. Mint a szerelmes levelet, úgy várja a narrátor a kézirattal való találkozást.
AA: Akárcsak első regényében, Lebegyev ebben a műben is a szovjet „jelen-múlt” kollektív és egyéni emlékezetre gyakorolt hatásait vizsgálja lírai-filozofikus kifinomultsággal, amelyből nem hiányzik a thriller izgalma sem, és amelyet kiválóan közvetít Soproni András gyönyörűséges fordítása. Ha A felejtés határán a mostohanagyapához fűződő titok felderítésére tett kísérlettel indít, a szintén beszámolókból, visszaemlékezésekből, álmokból és látomásokból szőtt Augusztus gyermekeiben a nagymama emlékiratának rejtélye a kapu, amelyen át a narrátor belép a kusza szovjet múlt labirintusába.
GyA: Az emlékirat elolvasásától az elbeszélő nem kevesebbet remél, mint önmaga újjászületését: „...meg voltam győződve, hogy ha elolvasom (...) a múlt homálya eloszlik, előtűnik minden és mindenki; én magam pedig újjászületek, átlépek egy új életbe, ahová a könyv vezet át.” Kérdés, hogy mennyire teljesült ez az elvárás, megszületett-e az új ember?
AA: A kérdés értelmezési horizontját számomra a történet keretéül szolgáló két szimbolikus erejű augusztus határozza meg: a Szovjetunió összeomlását jelző Lubjanka téri szobordöntés, amelynek az elkövetőit augusztus gyermekeinek nevezi az elbeszélő, illetve az ő együttműködésével bíróság elé kerülő munkaadója augusztusi pere, amelytől függ a saját szabadulásának a lehetősége is. De ebben a második augusztusban megszülető új ember csak a „történelem hátsó kijáratán”, hamis identitással juthat ki az ábrázolt purgatóriumból. És ez nem az az identitás, amely a hermeneutikai munkából születik meg.
GyA: Végigkövethetjük, ahogyan az eltérő olvasási stratégiák különböző értelmezésekhez vezetnek. Az apa megelégszik a felszínnel, a fiú pedig a mélységet kutatja: „…nem a visszaemlékezések tartalma a legfontosabb, hanem az, ahogy olvasom: a sorok között, elmélyedve a szövegben” – mondja. Mivel igényes, többször újraolvassa az emlékiratot, amelyet egyre kevésbé tart hitelesnek, ezért keresni kezdi, és meg is találja a nagymama másik művét, az eredeti naplót, az emlékirat piszkozatát, amely mentes az öncenzúrától. A két könyv metaforikusan jeleníti meg a tapasztalatot, hogy bár két ember ugyanazt a könyvet olvassa el, mégis annak más-más dimenzióit fogadják be.
AA: Családi klikkrec. A nagymama nem egy Dosztojevszkij, hallgat a nyilvánvalóan kemény belső harccal járó morális döntésekről. Az elhallgatással alkotja meg a valóságba fokozatosan beleszövődő, de bevégzetlen múltat, amelynek feltárására a következő generáció kényszerül. Ezeket a belső vívódásokat fejti fel unokája, aki a Sztalkert idéző hivatásos „halottkeresőként” és sorshalászként kötözi össze az elszakadt fonalakat, menekíti ki az embereket a feledésből. Ő sem kap minden kérdésre egyértelmű választ, és több szál is látomásba torkollik.
GyA: A látomásosság a regény egyik erőssége. Különlegesek a városleírások, például Lvov óvárosának konkrét látványa szinte észrevétlenül chagalli látomássá válik: „... amikor elzötyögött egy kis villamos, úgy rémlett, mindjárt dülöngélni kezdenek a házak: az egész város olyan volt, mint egy ócskabútor-raktár a padláson, ha kivesz valamit, összeomlik az egész.”
AA: Lebegyev egyértelműen szellemi jelentőséget tulajdonít a tapintható világnak. Az omladozó infrastruktúra a társadalom szellemi minőségének tükre: „az utak szinte egyáltalán nem kapcsolnak össze, és a hatalmas országot csak a részek egymásmellettisége tartja össze tehetetlenségből”. Anna megjelenéséig a narrátornak magának sincsenek stabil személyes kapcsolatai. Ha megszületik az új ember, az nem a régi megújulásával, hanem annak identitásvesztésével történhet, mint ahogy az erőszakos szekularizáció során is a lebontott épületek helyébe emelik az újakat. Nem meglepő, hogy ennek a történetnek is ugyanaz a kicsengése, mint a venezuelai Karina Sainz Borgóénak (Megy le a nap Caracasban). Ha Lebegyev narrátora a regény elején az „új kötelékek pókhálójában” esélyt lát, a történet végére már maga is beleragad a pókhálóba.
GyA: Szántszándékkal kerülni akartam a pszichológiai értelmezést, de a regény körkörös szerkezete mégis mintha erre vinne. Bár a családi krónikából tudatosan törölt nagyapa bűneit újra elköveti az unoka, annak mégis megadatik a lehetőség, hogy visszautasítsa örökölt sorsát.
AA: Mintha magához és nem az eltűnt kedveséhez szólna a zárómondatban, „Isten veled”, amikor egy látomásszerű jelenetben az utcai árnyak közül kilép.
GyA: A látomások sokszor válnak a narrátor megvilágosodásának a pillanataivá. Például, amikor a kazah sivatagban egy feneketlen kehelyben bosszúszomjas halottak véres, kavargó masszáját látva ismeri fel azt, hogy a múlt és a jelen között nem a megtorlás és a bosszú, hanem a megbocsátás építhet ki termékeny kapcsolatot. A szovjet múltat „nem lehet egyszerűen feltárni, hanem aknátlanítani kell, ki kell szerelni a régi gyűlölet-töltet robbanóanyagát”. De hogyan történhet ez meg, ha a kommunista hóhérok még csak meg sem vallották bűneiket, nemhogy vezekeltek volna értük?
AA: Bár bibliai hivatkozásai igen diszkrétek, a keresztény aszkéták szellemét érzem, amikor egész közössége nevében próbálja elvégezni a bűnbánati munkát, egész országát s vele együtt magát is Káin utódának tekintve. Felelősek vagyunk azért, hogy a múlt képes továbbélni bennünk. „A vak múlt irányítja a vak jelent.” Hogy születhet-e új ember így? A jelenlegi elnök feltűnésére utaló fejezet zárómondata, „a múlt visszatért, és nekünk abban kell élnünk”, arra utal, hogy nem. Ugyanakkor, bár a mamutot, amelynek felkutatására megbízást kap, jelzésértékűen a jég alatt hagyja, mégis érzi, hogy a jég nem megtörhetetlen takaró. Annak milliméternyi repedéseiből épül ki a jövő. De a feloldozást a személyes térben kell keresnünk: ha Pénelopé nem vár, Ithaka eltűnik, mondja.
GyA: Egy interjúban Lebegyev megemlíti a grúz filmrendező, Abuladze klasszikusát, a Vezeklést, amelyet nagyon szeretek magam is. Ebben a filmben az eltemetett diktátor hullája újból és újból felbukkan az élők között. Ez történik az Augusztus gyermekeiben is, ahol a szovjet múlt önálló, ördögi szereplővé válik.
AA: Akinek ministránsai az élmunkásokból lett fosztogatók, banditák, csempészek, az üzleti világnak vagy az államnak dolgozó felderítők, megszállott rágalmazók, csendes őrültek, akik közül egyesek titokban várják a Szovjetunió feltámadását. Ez a posztszovjet mocsár gyökeres ellentéte Marilynne Robinson megállapításának, miszerint sokféleképpen lehet derekasan élni. Itt semmilyen módon nem lehet derekasan élni, viszont annál színesebbek a megalkuvás variációi.
GyA: A „ragyás sátánnak” annyira kézzelfogható a jelenléte, hogy még a tundra szépsége is riasztóvá, sőt, félelmetessé válik, hiszen a Gulag maradványait rejti. A Kutyakirály történetéről szóló rész pontosan ennek a múltba temetkező, kóros állapotnak a hátborzongató bemutatása. Itt a látomásosság és a nyers naturalizmus keveredik egymással. Olyan látványos jelenetek következnek egymás után, amelyek nagyon erős hatást váltanak ki. A Kutyakirály halála örökre beleégett a retinámba: szépen megkomponált, szinte egy lassított filmfelvételhez hasonló epizód ez, amely egyszerre erőszakos és undorító, mégis van benne valami megrázó.